Otthon, szobája spalettarésein át szemébe szúr a hajnali fény, ahogy felriad anyja hisztérikus ébresztésére.


A nagy Mackó soha nem hagyja magukra a rábízott bocsokat

– Ági! Ágnes! Apád! Nem tudom apádat felébreszteni. Nem mozdul, hideg a lába!

Az ijedtség kilöki ágyából. Akarata ellenére is szülei szobájába viszi a lába. Gondolatai cikázva rohannak előtte, miközben ő botladozva igyekszik utánuk. Nem érti, mi van? Papi nem halhat meg! Ő a biztonság, a betonozott alap, ő a nagy Mackó, a Medve, aki soha nem hagyja magukra a rábízott bocsokat. Közös meséjükben ugyan mindig ő volt a farkas és mami, Ágnes és a bátyja a három kismalac, de valakinek – a szereposztás szerint, mikor játszották otthon nagymaminak és nagypapinak az előadást – farkasnak is kellett lennie. De ez a farkas jó farkas volt. Csak ijesztgetett, nem falt fel senkit.

A szobába érve, apja oldalára fordulva, karját feje alatt tartva, a szokott pózban, békésen alszik. Már fordulna is vissza, de mögötte a padló, és az ajtó reccsenésére megtorpan. Hátrakapja a fejét. Anyja rémült tekintettel, mozdulatlanná merevedve, szinte lóg a kilincsen, annyira kapaszkodik.

Egy utolsó ölelés nélkül…

– Képtelen vagyok hozzáérni! – Elfordul. – Nem akarom látni! – suttogja.

Ágnes óvatosan közeledik az ágyhoz, mintha félne felébreszteni. Végigsimítja a takarón keresztül a testét, majd vállánál fogva hirtelen maga felé fordítja. A kihűlt test élettelenül zuhan a másik oldalára. Ösztönösen hátraugrik. Bámulja a hamuszürke arcot, aminek már nincs tekintete és a semmibe löki őt, pedig Ágnes még nem engedné, még kapaszkodna, szeretne egy utolsó ölelést, egy ölébe bújást, egy simogatást a haján, mert az nem lehet, hogy csak így, búcsú nélkül, egy szó nélkül.

Térdre hullik, az ágy mellé. Apja hideg kezét markolássza, egész teste remeg, rázkódik az ágy is, a falak, csörög a csillár, zörögnek az ablakok, zúg, zsong az óra húrja, a zongora kalapácsai is összeütődnek, olyan nagy a földrengés benne, csak éppen sírni nem tud. Torkát mintha rácsavarodó kemény ujjak fojtogatnák. Órákkal később irigyen nézi bátyját, aki apjára borulva hangosan ki tudja zokogni magából a fájdalmát.

A végérvényes bizonyosság

A hullaszállítók a kanyargós előszobán keresztül viszik ki a lakásból apja tetemét. A lépcsőházba fordulva, hallani a fej ide-oda koppanását a fémkoporsóban két emeleten át, míg a kapualjhoz nem érnek.

Hallgatódzik. Rászakad a csend.

– Papi! Papikám! – tör fel belőle akkor hisztérikusan a megmásíthatatlan, végérvényes bizonyosság.

 (Másvilágom – Regényrészlet)

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét