Banánköztársaság
Mátrai mesék: öreg néne őzikéje, magyar állam Lőrinckéje
Mesebeli országban élünk. Nálunk minden megtörténhet. Különösen a Mátrában, ahol már megestek csodálatos dolgok. Régebben öreg nénével és az ő őzikéjével, most magyar állammal és az ő Lőrinckéjével. Hiszen egy kacsalábon forgó kastély, jobban mondva egy kissé elhasználódott erőmű működik ott. Mármint Mátra alján, falu szélén….
Ki ne ismerné Fazekas Anna verses meséjét, az Öreg néne őzikéjét? Valahol megvan nálunk a nagyalakú, keményfedeles könyv is, Róna Emmy idilli rajzaival. Rajtuk minden szereplő csupa báj, egy se ronda vagy gonosz.
Úgy látszik, Mátraalja már csak ilyen
Itt könnyen felbuzog a szívjóságnak árja, és ki-ki öreg néneként kezd viselkedni:
„melegszívű, dolgos derék,/ mese őrzi aranyszívét”.
Jelenleg épp az állam aranyszívét őrzi a mese. Hogy mennyire dolgos és derék, abba most ne menjünk bele, a lényeg, hogy a Mátrai Erőmű megvásárlásával megsegítette szegény kis Mészáros Lőrincet. Mit is tehetett volna, ha egyszer ott látta szomorkodni az út szélén? Ahol tudvalevőleg senkit nem hagynak. Öreg néne sem hagyta ott a sebesült őzikét. Öreg néne őzikéje, magyar állam Lőrinckéje. Mindketten jól jártak.
A dolog úgy kezdődött, hogy az őzike, „sete-suta,/ rátévedt az országútra”
Illetve Lőrincke, aki egyáltalán nem sete-suta, sőt, a híresztelésekkel szemben valószínűleg gyors eszű, ravasz ember, mégiscsak veszélyes útszakaszra tévedt. Nem csoda, hogy nem figyelt. Tele volt a feje a sok beruházással: idegenforgalom, építőipar, agrárium, sport, média, ásványvíz, most meg még a Belgrád-Budapest vasútvonalat is neki kell megépítenie. Sok ez egy embernek. Pláne, ha őzike. Még jó, hogy a vasutat együtt építheti két kínai céggel. Jól meglesznek, így volt a társakkal az őzgidácska is öreg nénénél:
„Cili cica, Bodri kutya,/ mellé búvik a zugolyba,/ tanultak ők emberséget,/ nem bántják a kis vendéget”.
Majd bolondok lesznek, amíg jól tartják, etetik mindegyiket. Öreg nénéék. Illetve magyar államék.
Jól indult a Mátrai Erőmű ügye is
Mészáros és társai a hírek szerint nem egészen 6 milliárdért vették, és egy év múlva az új tulajdonosok már ki is vettek több mint 11 milliárd osztalékot abból a tartalékból, amit az elődök az elkerülhetetlen környezetvédelmi és egyéb beruházásokra tettek félre. Ebből a Mészáros-féle cégeknek 8 milliárd jutott, vagyis hipp-hopp: már vissza is jött a vételár meg némi plusz.
Az Erőműre többé nem is nagyon volt szükség – ki látott már őzikét erőművel?
Ezt még Róna Emmy se tudta volna szépre színezni. Csak a baj volt vele. Igaz, előre lehetett tudni, hogy a szénerőműveknek sokat kell majd fizetniük a széndioxid-kibocsátásért, meg hogy a működési engedély csak 2025-ig érvényes. De ki lát bele egy őzike fejébe? Talán eleve egy bőkezű állami vevőnek akarta továbbadni? Talán előre így beszélték meg az erdei barátokkal? Vagy az átálláshoz nagy uniós támogatásban reménykedett? Ki tudja. (Ez az a pont, ahol figyelmeztetnem kell Önöket: el ne kezdjenek itt nekem strómanozni! Mészáros az ilyesmiért már jól beperelte az Együtt pártot. Nem nyert ugyan, de azóta mindenféle történt a bíróságok házatáján, persze csakis a függetlenségük érdekében. Az viszont kizárt, hogy az őzikézés sértő legyen. De tudom ajánlani a stróman helyett az „intéző” vagy „ispán” kifejezést is, igazán szép, tisztességes állás volt a nagyurak, akár a király birtokán.)
Fokozta a bajt, hogy a cégek máris elkezdtek környezeti károkat okozni
Pusztultak a halak, fekete lett a patak vize. Őzike már nem mondhatta: „Várja patak, várja szellő,/ kék ég alján futó felhő”, helyette mérgesgázokra panaszkodtak. Az erőműre öt egész millió kártérítést rótt a szigorú hivatal, amikor túl nagy lett a botrány. Jó, igaz, hogy Mészáros ennyit naponta keres, többszáz milliárdja van, de akkor is! Ami fáj, az fáj.
Az elemzők azt írták, valami nem stimmel az osztalékfelvétellel sem
A PTK szerint osztalékot csak akkor szabad kivenni a cégből, ha az nem veszélyezteti a fizetőképességet. Márpedig abban az évben, 2019-ben már gyűltek a viharfelhők: év végén már csak annyi volt a számlán, ami a dolgozók egy havi fizetésére sem elég. Még a végén vissza kellett volna tenni azt az osztalékot!
Szerencsére ebben a pillanatban „arra ballag öreg néne
/ Ölbe veszi, megsajnálja”, nagyon helyesen. „Friss szénával megeteti,/ forrásvízzel megitatja,/ mintha volna édesanyja”. Mi az, hogy „mintha”? Az állam mindnyájunk édesanyja. Hogy is lehetne rosszabb öreg nénénél? Gondjaiba veszi Mészárosékat, és megveszi a teherré vált Mátrai Erőművet. És mivel a szíve szakad meg azoktól a szomorú őzikeszemektől, nem a korábbi vételárat adja érte (amit már úgyis visszavettek osztalékként), hanem közel háromszorosát: 17 milliárdot. Ha lúd, legyen kövér. Ha őzike, akkor is.
Csakhogy Tóth Bertalan, az MSZP elnöke hosszú huzavona után végre hozzájut a vevő állami vállalattól a papírokhoz. Hát nincs szíve ennek az embernek? Kiderül, hogy az ügylet jóval többe kerül: tőkeemeléssel, hiteltörlesztéssel és új hitelkerettel együtt jelenleg 75 milliárdra rúg.
Nagyvonalú nemzet vagyunk: fizetjük.
Bár aggaszt picit, hogy a mesében öreg nénének végül az egész őzike-pereputtyot etetnie kell:
„Körülötte gidák, őzek/ látogatni el-eljőnek,/ télen-nyáron, évről évre…/ Gidára vár sós kenyérke.”
Hát hiszen kedves jószágok: öreg néne őzikéje, magyar állam Lőrinckéje. Csak a sós kenyérkéből kezdünk kifogyni kicsit.
(A cikk eredetileg a Népszavában jelent meg, amit a szertő külön a Városi Kurírnak írt bevezetőjével közlünk.)
Szerző
