Banánköztársaság
Méltóságos urak! Oda a méltóság…
„A nép szava Isten szava”. Táncsics Mihály hiába magyarázta? Nem lehet őfelségét, a népet arcul csapni, semmibe venni. Mégis megtették tegnap, amikor Orbán vendégeként itt járt Erdogan és a „dicső nagyurak” túltolták a bicajt. Ami nyomban méltatlanná tette őket, akik tiszteletet, méltóságot emlegettek…
Meg kell adni a tiszteletet?
Pedig már előre megtették. Parancsba is adták – természetesen hiába. Majd Orbanisztán ura is azt fejtegette a török elnökkel közös sajtótájékoztatóján, hogy „meg kell adni a tiszteletet, mindig meg fogjuk adni” és közölte: nem lehet belenyugodni abba, hogy „Magyarországon gúnyolódjanak egy másik ország vezetőjén, vagy egy másik nemzeten”.
Mármost minden erőlködésük dacára, épp ez történt. Sőt. Amúgy pestiesen, bő humorral is fűszerezve. A főváros népét nem hatotta meg könnyekig a két illiberális vezér összeborulása…
Már a terrorista Iszlám Állam ellen hősiesen küzdő kurdokkal – köztük sok fegyverrel harcoló nővel, anyával – szimpatizáló hazai ezreknek az Erdogan látogatását ellenző tüntetésén mosolyt fakasztott a török elnöknek (is) üzenő tábla:
„KÖSZI, DE VAN SAJÁT MÉSZÁROSUNK”…
Még a gyalogosokat is csapdába ejtette a rendőrség
Azután a delegációk közlekedésére hivatkozva, épp a délutáni-esti csúcs idején állították le a metrót, a HÉV-et, de még a gyalogosokat is csapdába ejtette a rendőrség. E sorok írója bő ezernyi sorstársával a Bem téren rostokolt majd’ két órán át. Ott pedig már volt minden, ami a hatalom által áhított méltóságtól igencsak távol áll…
Bár nyilván parancsot teljesítettek, azért kaptak az utat elálló, kordonozó készenléti rendőrök hideget-meleget: „idióták”, „terroristák”, „janicsárok”… Azért más hangok is akadtak. Az egyik szerint nem a rendőrök tehetnek erről, hanem „fejétől bűzlik a hal”. A másik nyugtatgatta a két nyűgös gyermekkel az óvodából hazafelé igyekvő családot, így: „Most nyilván épp az erkélyéről mutogatja Erdogannak Orbán, hogy a lábai előtt hever Budapest”… A harmadik firtatta: „Hány órán át tarthatnak ennyi embert őrizetben”? A negyedik kedélyesebbre vette: „Ha kibírtuk Budán a törököt 150 évig, ez a pár óra már csak ráadás”… Az ötödik a körötte állóknak magyarázta: a török méltóságos úrnak kéne ám nagyon az itteni elismerés, noha ártatlan kurdokat gyilkoltat, az itteni méltóságos úr, a kebelbarátja meg, magunk is tapasztaljuk, a magyar embereket emberszámba se veszi…
Vesztegzár föld felett és föld alatt
Az idő így telt-múlt, már vagy egy órája. Meddig tarthat még a „vesztegzár”? A rendőrök rendre széttárt karral feleltek: ők sem tudják. Illetve az egyikük csak kibökte: tíz perce azt jelezték, hogy még fél óra… Közben egy irtóra zabos férfi a készenlétiekhez fordulva azon rugózott – okkal: hogyan képzelik, hogy ennyi állampolgárt, ennyi ideig korlátozhatnak a szabad mozgásukban? És miért nem szervezték meg legalább a gyalogos közlekedést? Miért nem adnak semmi tájékoztatást, hogy mikor távozhatnak innen? Valaki a háta mögül felelt: „Mert dilettánsok”!
Ekkor végre megjelent a rakpart felől, a Bem téren át Gül Baba türbéjéhez hajtató méltóságosok kocsisora. És az addigra már alaposan feldühödött, türelmetlen tömeg – a hatalom méltóságigénye ide vagy oda – bizony egy emberként, kórusban fújolt. S persze be is intett, meg anyázott is… Utána „jutalmul” kapott még bő háromnegyed órát ebben a csapdában, amíg visszafelé is elhajtott ugyanott az excellenciás urak kocsisora. Addigra már csak az indulat és hangerő nőtt még nagyobbra, és a hangnem vált durvábbá…
A nép szava Isten szava
És ezen utólag az sem változtathat már, ha a miniszterelnök egy interjúban – dettó utólag – köszönetet mond az előre meg nem kérdezett budapestieknek „hogy elfogadták, de legalább tudomásul vették a látogatásokkal járó felfordulást”…
Szóval, a nép szava Isten szava. A nép nem azt tiszteli, aki tiszteletét követeli vagy próbálja kierőszakolni, hanem azt, aki kiérdemli a tiszteletét. Aki a megbecsülésére tetteivel méltóvá válik. Ennyit a „méltóságról”. Ja, és még annyit: a pesti nép szabadította ki 1848-ban Táncsics Mihályt a börtönéből…
