„Mindkettő fáj”?

Kenyeres Zoltán írását olvasom az És Visszhang rovatában. Rövidke cikk, bemásolom.

Jótékony feledés?

Olvasom – egyetértően – Huszár Ágnes okos, szép írását (Az elvakart seb esztétikuma, ÉS, 2019/20., máj. 17.). Aztán elbizonytalanodom. „Jótékony feledés” megszüntetheti „az elvesztés fájdalmát”? Afölötti fájdalmamat is, ami félmillió honfitársammal történt 1944 nyarán? Én nem akarom ezt feledésbe vonni. És Trianont sem akarom. Nekem az is fáj. (Lásd még a témával kapcsolatban Bokros Lajos írását a 12. oldalon.) És arra gondolok, hogy soha nem fogunk ötről hatra jutni ebben a szerencsétlen országban, amíg az értelmiség egyik csoportjának csak ez fáj, a másiknak pedig csak az.

És nem értem. Nem értem az egész írást, bár a jó szándékot nem vonom kétségbe.

Nem értem a „Nekem az is fáj” mondatot.

Először is azt nem értem, miért ez az összehasonlítás. Én eddig úgy tudtam, ilyesmi a „régi dicsőségünkbe” beleszédült honpolgáraink foglalatossága – meg a  szélsőjobboldaliaké. Utóbbiak számára azért, mert „igazolhatják” önmaguk magyarságát, és elvitathatják – ó, minő kéj! – másokét.

Aztán nem értem, mert nem értem és nem érzem a kettéosztást: „az értelmiség egyik csoportjának csak ez fáj, a másiknak pedig csak az”. Őszintén szólva, ezt a – különben nem új keletű – gondolatot is szélsőjobboldali eredetűnek vélem. Azt az állítást, hogy Trianon nem fáj a „magyar értelmiség egyik csoportjának”, ki kell mondanom, ostobaságnak és igaztalanul vádaskodónak tartom. Olyannak, amely csak kényszerképzetekkel támasztható alá. Természetesen lehetnek egyének, akiknek csak ez vagy csak az fáj – de ezzel kapcsolatban „az értelmiség egyik / másik csoportjáról” beszélni indokolatlan, megengedhetetlen.

Persze, más jellegű Trianon és megint más a holokauszt meg a második világháború fájdalma.

Bizony, a Trianon keltette fájdalom, akármilyen „szörnyű” is erre gondolni – hiszen manapság újra hirdeti a hatalom, hogy nincs magyarság sajgó nemzeti fájdalom nélkül –, belátható időn belül el fog múlni. A sebek begyógyulnak, részben már be is gyógyultak: úgy „kellett” őket fölszaggatni.

Mert enyhíti a gondolat, hogy bár súlyos igazságtalanság is érte az országot, de ugyanakkor a velünk együtt élt nemzetiségektől nem vitatható el az önálló államhoz való jog. És enyhíti, mi több, el is fogja mulasztani a fájdalmat – bármennyire is rosszul esik majd némelyeknek – az EU-hoz tartozás adta új közösségi és individuális élmény.

Trianon a történelmi tényt fogja jelenteni, amelynek ilyen vagy olyan vonatkozásáról bizonyára sokáig vitatkozni fognak. A trianonozás azonban – a mai hatalom által űzött nacionalista-soviniszta uszítás eszköze – nevetséges anakronizmus lesz. Az „országvesztés” az EU lehetőségei közepette higgadt elemzések tárgya, miközben 1944, a holokauszt fájdalma örök: sok százezer eleven ember, köztük gyerekek fajra hivatkozó, iparszerű meggyilkolása nem feledhető. Ahogy egész második világháborús szerepünk sem.

„Kompországnak” végleges kikötőt kell találnia az egységesülő Európában

A vázolt jövő persze csakis az Európai Unió megőrzése, megerősödése esetén képzelhető el. „Kompországnak” végleges kikötőt kell találnia az egységesülő Európában.

A fenti gondolatok talán nem is Kenyeres Zoltán leírt szövegére, nem is a szerző szándékára válaszolnak, hanem az írás által lehetővé tett saját értelmezésemre. Mindenesetre szerintem „soha nem fogunk ötről hatra jutni ebben a szerencsétlen országban”, amíg mi és utódaink nem tanuljuk, nem tanulják meg Trianont és az 1944-es évszámmal jelölt egész szörnyűséget és gyalázatot – mint lényegükben különböző dolgokat – egymástól függetlenül, minden méricskélés, minden kirekesztő szándék nélkül tárgyalni. Annak tudatában, hogy ami 1944 nyarán félmillió honfitársunkkal történt, az nem egyszerűen történt: azt csinálták.

Kép: tortenelemcikkek.hu

Nagyrészt honfitársaink.