MTA, személyes

Az MTA-ról nagyon sok rosszat el lehet mondani, egy részét már én is megírtam, de ez nem érdekes, mert a palkovicsok nem az MTA-ra utaznak. Csak az intézeteit akarják tönkretenni (sőt, már most is hatalmas kárt okoztak bennük, pusztán azzal, hogy létbizonytalanságot teremtettek, mert menekül, aki tud, és nem jön ide, aki akart volna). Kálmán László, nyelvész, közíró valóban nagyon személyes sorai. 

Márpedig az intézetek egészen más tészta

A személyes, nem reprezentatív élményeimmel próbálom ezt igazolni. Már csak azért is, mert a kívülállók nem látják tisztán, hogy is történik az, hogy egyesek mintegy privilégiumként az MTA valamelyik intézetében dolgozhatnak és kutathatnak, és ezzel megússzák az egyetemi gályázást, a tanítást. Akkor elmondom, hogy velem, velünk, a Nyelvtudományi Intézetben hogyan történt ez meg.
Tehát személyesen én: a végzésem után több mint tíz évig tartott, mire a Nyelvtudományi Intézettel (valamilyen pályázati keretből) munkaviszonyba sikerült vergődnöm. (Ennek a tíz évnek a kisebbik részét a Filmtudományi Intézetben töltöttem szerkesztőként, a nagyobbik részét munka nélkül.) Az szóba se jöhetett, hogy bármelyik egyetemen “gályázós” munkát kaphattam volna ehelyett. A Nyelvtudományi Intézetben a mi csoportunk mindig is szeretett volna tanítani valamelyik egyetemen, de nem engedték meg nekünk, és legalább tíz évig tartott, míg elértük, hogy taníthassunk, a Soros Alapítvány segítségével, ami szerződést kötött erről az ELTE-vel. De az ELTE (Andrásfalvy miniszter utasítására) felbontotta ezt a szerződést (Soros már akkor is ellenség volt), úgyhogy a “gályázást”, a tanítást azóta többnyire ingyen végezzük. A Nyelvtudományi Intézet támogatta ezt infrastruktúrával, meg azzal, hogy a munkaköri leírásunkba beírta az oktatást. Az ELTE azóta sem akart vagy tudott oktatói állásokat biztosítani a számunkra, kezdettől csak 1 egyetemi főállású oktatónk van (plusz én, 1/8 egyetemi állásban).

Miért történhetett meg mindez?

Azért, mert a Nyelvtudományi Intézetnek sorban olyan vezetései voltak, amik az MTA központi vezetésétől függetlenül (sőt, sokszor azzal szembenállva) befogadtak, támogattak, sőt megvédtek kutatókat, akik a nemzetközi standardok szerint dolgoztak, azokat tekintették mérvadónak, és ebben mind az MTA, mind az egyetemek hallatlanul provinciális és a világ szaktudományával semmilyen kapcsolatot nem tartó uraival szembekerültek. (Például minket egyetemista korunkban a tanszékünk tiltani is próbált attól, hogy a Nyelvtudományi Intézetbe járjunk előadásokat hallgatni és beszélgetni.) Ebből arra következtetek, hogy az MTA kutatóintézetei kellő mértékben függetlenek az MTA-tól és az egyemektől is, legalább abban, hogy a tudományos ügyeiket maguk intézik, a (tudomány)politikai befolyásolást el tudják kerülni. A dolgozóik (legalábbis a magunkfajták) nem kivételezett, kiemelt szerencsefiai, hanem olyanok, akiket az egyetemek (például a felsőoktatásban folyó állandó leépítések miatt) amúgy sem látnának szívesen, és akik folyamatos elég nagy áldozatok árán a függetlenségüket valamennyire még mindig őrzik, és az oktatási feladatoktól sem menekülnek.

Kapcsolódó

Úgy tűnik, Palkovics a nyerő – Az MTA-n kívül maradhat egyben a kutatóintézet-hálózat