Nagy Bandó András: Tudatom az illetékes urakkal, bizonytalanságban és rettegésben élünk, és ez nekik is köszönhető – mellékelve a legfrissebb adatok

Mostanában egyre ritkábban szólal meg, ír Nagy Bandó András, ezért is különösen érdekes az alábbi nyílt levele, amelyet teljes egészében közlünk, és hozzá hasonlóan ajánlunk továbbgondolásra. „Most ugyanúgy kellene (illene) félnie a demokratának, a liberálisnak, mint az illiberálisnak, hisz tragikusabb a helyzet, mint tavasszal.” 

Hadd kezdjem azzal ezt az írást, hogy félek,

ha egyszer már magamévá tettem Bibó szavait: demokrata az, aki nem fél. És persze féltem a családtagjaimat, a szeretteimet és a barátaimat, mindenkit, aki átéli a veszélyt. Most ugyanúgy kellene (illene) félnie a demokratának, a liberálisnak, mint az illiberálisnak, hisz tragikusabb a helyzet, mint tavasszal volt, és mégis úgy élünk, és úgy szabályoz minket a kormány, mint ha fele annyi gondunk-bajunk sem volna. Ezt legjobban példázza, hogy eltűnt Győrfi Pál, nincs, aki percenként szajkózza, hogy maradjunk otthon, aki tudatná velünk, hogy akinek nem muszáj, akinek nincs dolga „odakint”, az ne hagyja el az otthonát. Nem erre biztat az Operatív Törzs sem, annál többre nem futja nekik (akár hajdan tették, a vízállás jelentésnél), hogy közlik velünk, a még élőkkel, hogy hány ezren fertőződünk meg, és hány százan, később, a járvány tetőzésének napjaiban (heteiben, hónapjaiban) hány ezren fogunk majd meghalni. Annak ez esetben jelentősége sincs, hogy az adatok pontossága minimum kérdéses, ez már egy másik ügy, a felelősség és a felelősségre vonás ügye (lesz).

Mit is tanultam meg tavasszal, az első hullám idején?

Ha Palira hallgatok, tehát odakinti, házon kívüli dolog híján otthon maradok, nemcsak maszkot hordunk utcán is, kezet mosunk és fertőtlenítünk, nemcsak elkerülöm a bajt, azaz nem adok esélyt arra, hogy odakint megfertőződjek, azaz bízhatok abban, hogy életben maradok, azaz ezeket is túlélem, de az esetleges, felelőtlenségem miatt összeszedett megbetegedésemmel nem terhelem az orvosokat és ápolókat, akiknek nélkülem is emberfeletti munkát kell végezniük. Mindezt katonai felügyelet és irányítás alatt, vezényelhető és agyondolgoztathatott rabszolgaként. És még csak ahhoz sincs joguk, arra sincs lehetőségük, hogy kibeszéljék az ő gondjaikat, az intézményük működési és működtetései gondjait-bajait. Hosszú évek alatt jutottunk el odáig, hogy az orvosi titoktartás megszűnt, ha egy rákos beteg rákérdez, milyen súlyos a helyzete, válaszolniuk kell. Most titoktartást kellett vállalniuk, szigorúbbat és gyalázatosabbat, mint ezelőtt bármikor, nem kockáztathatják az állásukat és az egzisztenciájukat. Mi marad számunkra? Müller Cecília és az ő törzsének egyenruhás hírközlői, akik az írásban benyújtott, föltételezhetően magasabb szintű válogatáson átesett újságírói kérdésekre adnak semmit mondó, szerkesztők által kezébe adott, precízen fogalmazott válaszokat.

Mit tehet, és mit tehetne meg a polgár?

Úgy védi magát és családját, ahogy tudja. És mit tegyen, amikor épp a szabályozások gátolják abban, hogy védekezzen? Maszkot visel, ha odakint van dolga, ennél jobbat most a kormány sem tud ajánlani. Ennél álságosabb szabályozás alig akad. Pusztán a maszk akkor sem elég, ha helyesen fölhelyezve és viselve alapvédelmet biztosít. Tavasszal az ott-honmaradás volt a fősodor, most az ingyenes parkolás, a távolságtartás, a sport-rendezvényeken a ritkított helyfoglalás, ami a büfében tarthatatlan. Müller doktornő, mint egy jósnő, mondja el, hogy hány halott lesz a csúcson, ahelyett, hogy arról rendelkezne, mivel érhetjük el, hogy ezek a „tervezett halottak” életben maradjanak. Nem elrendeli, hogy üres lelátók előtt focizzon a Fradi, hanem kéri a szurkolókat, hogy maszkot viseljenek, akik persze vagy igen, vagy nem teljesítik a kérését, sőt, akadtak, akik a Kijev ellen elért döntetlen boldogságát a fertőződés elé tették. Emlékezhetne rá: tavasszal Bergamóban egy teltházas kupameccs okozta a négy számjegyű elhalálozási adatokat. A partraszállásról, a D-dayről szóló dokumentumfilmben mondja az amerikai elnök, hogy 50 százalékos emberveszteséggel számolnak. Kalkulálniuk kellett a francia partra lépő katonák ezreinek a halálával. Az a Világháború idején volt, most azonban békeidő van, akkor is, ha háborús a helyzet.
A Barcelona óriási stadionja konghatott üresen a Fradi verésekor, a Videoton, a Fradi stadionja és Puskás stadion ezreket fogadott, és a csütörtöki magyar-izlandi meccsre is minden jegy elkelt. Gondol(t) bárki is arra, hogy innen, a lelátókról is ezer útra indulhat a vírus? Hogy ezzel a felelőtlen döntéssel azt az egészségügyet terhelik majd, mely hamarosan eléri teljesítőképessége határát? Ez persze megint csak hazugság, hisz már most is mindenkit Covid-osztályokra vezényel a főparancsnok, aki olyan végzettséggel bír, mely elegendő ahhoz, hogy fölismerje a vöröskeresztet vagy tudja, hogy a patika emblémája a serlegre tekeredő kígyó. Gondolt-e arra a főparancsnok és a szájának számító tiszti orvosnő, hogy nemcsak vezényelni kell az orvosokat és az ápolókat, de pihentetni is. Hogy az egész napos védőszerelés és maszk viselése milyen pszichés és fizikai hatással van a munkájukat végkimerülésig végző egészségügyi dolgozókra? Gondoltak-e arra a legfőbb felelősök, hogy a vezénylés sem fog örökké hibátlanul működni, hisz a vezényeltek is veszélyben vannak, és sorozatban hullhatnak ki, ha egyszer csak pozitív lesz a tesztjük? Gondoltak-e arra, hogy mi lesz a csúcsidőszak fertőzöttjeivel, ha nem lesz, aki ellássa őket, vagy ha lesz, ők már csak a gyorstalpalón végzettekre bízhatják az életüket? És a legfőbb: a fölöttébb gyanús módon beszerzett sok ezer lélegeztető gép értéktelenné lesz hozzáértő személyek nélkül…
Lehet, meg kellene értenünk a főparancsnok döntéseit, illetve a döntéshiányait, jelesül, hogy bármilyen áron, akár ember ezrek halála árán is pörögnie kell a gazdaságnak. Lehet, hívei elfogadják ezt a fajta (nem) védekezést, ezt a valós védelmet nem biztosító rendelkezés sorozatot, és ez így is lesz mindaddig, amíg rá nem döbbennek, hogy a családtagjaik, a barátaik és a jó ismerőseik szembesülnek a pozitív tesztjükkel, vagy meg nem tapasztalják, milyen érzés, amikor a hozzátartozóik kerülnek leszedálva a lélegeztető gépre, ahonnan esetleg már csak a hamvasztóba kerülhetnek. A vírus nem pártfüggő, pusztíthat kormánypártiakat és ellenzékieket, vallásosakat és ateistákat is.

Nyomasztó azt olvasni az Operatív Törzs jelentéseiben, hogy akik meg-haltak, többségében idős és krónikus betegek voltak

Egyrészt, mert halnak és haltak már meg, és lehet, halni is fognak fiatalok is, másrészt, mert olyan magyar emberekről beszélünk, akik betegség és/vagy kor ide vagy oda, de élhettek volna még. Ez a bevett mondat számomra arról is szól, hogy az ország polgárai jobbára idősek és krónikus betegek. Ami azt is jelenti, hogy a főparancsnok eddig meghozott döntései nem csupán az orosz rulettre emlékeztetnek, de egyfajta selejtezésre is: hulljon a férgese, nem számít, csak pörögjön a gazdaság, mert az sikeres választást hozhat. Meg kell jegyeznem, az utóbbi években gyakran hangzott el: fogy a magyar! Szüljetek, magyar anyák, mert elfogyunk! Most mintha ez sem számítana! Jósolgatnak, hány halott lesz november végén, december elején és karácsony táján. De ki beszél arról, hogy mennyivel kevesebb lenne, lehetne, ha most, azonnal leállna 2-3 hétre a fölöttébb dübörgő gazdaság, amivel emberek ezreinek életét menthetnénk meg. Emlékezzünk a mexikóiak hajdanvolt döntésére: egy hónapos teljes zárlat, és megfékezték az akkori járványt. Ugyancsak tudható a statisztikákból: iskolai szünetek idején, és a békés karácsonyi együttlétek napjaiban alig terjed az influenza. És ha már karácsony: ahhoz, hogy családi ünneppé tehessük a karácsonyt, maszk nélküli ajándékozással és ünnepi vacsorával. Senki ne gondolja, hogy könnyen beszélek, nyugdíjas-ként tehetem, hisz nagyapa és apa is vagyok, családfenntartó és előadóművész, író, költő és könyveim forgalmazója.
Kérdezem, tisztelettel: kik lesznek azok az ezrek, akik meghalnak, akik ezektől meghalhatnak? Te? Ő? Én?… Mi!… Közülünk bárkik, akik csupán a szájmaszk viselését szorgalmazó, életünk védelméért ennél többet nem tevő főparancsnok és „bátor” képviselői rendeleteire hagyatkozhatunk. Vihetjük iskolába a gyerekeinket, retteghetünk attól, hogy mikor, melyik délután hozza haza a másik osztálytársától vagy pedagógusától összeszedett vírust, a kötelességből tanító pedagógusok pedig attól félhetnek, nehogy összeszedjék egymástól vagy a tanulóktól a fertőzést. Közben tanárok halhatnak meg (haltak is már), ez sem számít, pár magyar embert veszítünk, de szárnyal a gazdaság.

Tudatom az illetékes urakkal: bizonytalanságban és rettegésben élünk, és ez nekik is köszönhető

Nincs tiszta kép, a helyzet a csernobili hazudozásokra hajaz. Az atomerőmű robbanásakor csöpögtették a híreket az akkori illetékesek, miközben már fölöttünk lebegett az a felhőréteg, melyet szerencsére a svédek észleltek. Titkolóztak, miközben mi tudatlan balgaságunkban fertőződtünk.
Amikor 100 Covidos halottunk volt egyetlen napon, azt olvastam, ez volt a lélektani határ. Lehet. De én úgy gondolom, a lélektani határt már az első fertőzött halálakor meghúzták. Azt mondja a zsidók könyve, a Tóra, ha egy embert megmentesz, az egész emberiséget mented meg. Egykor hallottuk a főparancsnoktól: senkit sem hagyunk az út szélén. Mostanában naponta százan maradnak az út szélén. Tudom, demagógia volna azt mondani, mindegyikük haláláért a teljes körű hatalmat és felelősséget magukra vállalók lennének a felelősök. A járványhelyzet ennél összetettebb. De ha már tapasztalatokat szereztek a tavaszi első hullámból, akkor most, a második hullám érkezésekor ennél felelősebb döntéseket hozhattak volna. És mivel az, ami most van, kevés, az elkövetkező időszak elvesztett emberek életéért és haláláért igenis felelősek lesznek. Egyiküket sem vethetik a magyar gazdaság pörgetésének oltárára. Egyetlen életük a tét. Egyetlen életünk a tét! Sajnos elég egy kis hiba, és mindannyian megtapasztalhatjuk, mit éreztek azok, akik pozitív teszttel kezdték, és lélegeztető gépen végezték az életüket. Megtudhatja bármelyikünk, milyen érzés a használhatatlanná váló tüdővel kapkodni az oxigénért, és leszedálva gépi lélegeztetésre kerülni. És sosem tudjuk meg, ezt reméljük, ebben bízunk, milyen a gépről indulni létünk utolsó útjára…
Gondolkodjatok, bátornak mondott döntéshozó felelősök! Tovább nem odázhatjátok az igazán hatékony, valóban felelős döntéseket! Hangozzon patetikusan, nem érdekel: élni szeretnénk! Mindenáron. Emlékezzetek a hajdani jelszavatokra: hallgass a szívedre…

Nagy Bandó András

Friss számok!

( a szerkesztő)

Hasonló a témában