Naná, hogy félek!

Most, hogy már szabad félnem és ki is mondhatom, most aztán naná, hogy kihasználom, hogy zavartalanul félhetek. Bevallom, én már korábban is féltem, és voltam olyan bátor ezt az egész ország nyilvánossága előtt megvallani a televízió képernyőjén, egyik filmemben.

Engedélyezett félelem

Úgy kellett nekem, miért futottam előre azzal az én gyáva, hülye félelmemmel, amikor hivatalosan még nem volt engedélyezett. Ráadásul a hősöm – az a félőrült nőszemély – a szépen berendezett, három zárral is ellátott lakásában félni mert a feltételezett betörőtől, mániákusan hajtogatva, hogy nem akar felnőni, nem akar felnőtt lenni, hogy félti a személyiségét, a jelenét, a jövőjét, ragaszkodik az emlékeihez, félti a nehezen megszerzett jogait és szabadságát, ami naná, hogy nevetséges, hiszen nem is volt neki.

Félelemszabadság

Szóval ez a hülye, kripli, nem tipikus csaj, akivel azonosulni ugye teljességgel lehetetlen, ilyen és ehhez hasonló badarságokat hajtogatott főműsoridőben vagy este tíz után. Képtelenségnek is bizonyult, hogy ilyesmivel sokkoljuk a szegény tévénézőket, akiknek eszük ágában sincs félni, mivel semmi okuk rá, hiszen ők nem itt élnek, ezen a világon, hanem egy másikban. Le a képernyőről az ilyen hazugmányokkal, hangzott az ítélet. Naná, hogy melléfogtam! Nem bizonyultam jó konjuktúralovagnak. Na, de most! Most kihasználom a félelemszabadság kínálta lehetőséget! Mindenkik közül én akarok félni a legeslegjobban, ha már lehet! Sőt! Bátorítva vagyok a félelemre.

Pillanatnyilag attól félek, hogy félhetek.

És ez elől hiába is menekülnék a gyerekágyba, a szekrénybe, az asztal alá és az erkélyre. Ez elől csak a föld alá bújhatnék, de végleg. Lám, mennyivel egyszerűbb félni a betörőtől, a gyilkostól, a hóhértól, az akasztófától, a haláltól.

Mert ez az egész engedélyezett félelemszabadság gyanús! Mi az, hogy csak úgy, büntetlenül félhetek? Nem minősítik botorságnak, se bátorságnak? Egyszerűen állampolgári jogom lett félni, s előbb-utóbb kötelességem is lesz. És én élni, akarom mondani félni akarok ezzel a lehetőségemmel, immár háborítatlanul, hogy a velőmig belereszkethessem. Ahogy a minap, a rádióban, a derűs Vasárnapi Újságban, amikor részletesen ecsetelték – szinte kéj volt hallgatni fülemnek –, hogy mi mindentől van oka félni ebben az országban minden halandónak. Itt félhet a szegény és a gazdag, félhet a munkás, a paraszt, az értelmiségi, félhet a gyerek, a felnőtt, az aktív a nyugdíjas, félhet a magyar, a cigány, a szerb, a horvát, a sváb, a zsidó. Egyenlőek az esélyeink a félelemre. Csak tessék! Tessék! Ha ezek után se félsz, ne csüggedj, ne add fel a reményt! Előbb-utóbb lesz rá okod, ne félj!

Jobb félni, mint megijedni.

Én amondó vagyok, hogy egy frászt jó félni, egy fenét jó megijedni! De, ha már félek, jobb, ha nem kell letagadnom, ha beismerhetem, ha legalább amiatt nem kell félnem, hogy félek. És, ha kidumálhatom magamból, ezzel legalább a félelemmel járó szorongásaimtól megszabadulhatok. Mert mi mást szolgálhat például ez az irkafirka is, mint azt, hogy kinyavalyogjam magamból azt, a már nekem is gyanút keltő mániákus szorongást, hogy ebben az egyébként bíztató, reformtörekvéseket beígérő, szókimondásokkal felhangosított, múltleleplező jelenünkben is van okom félni. Ebben a jelenben, amely addig tart, ameddig életem nyújtózkodni enged. Az meg függvénye csupán mindannak, amitől félnem még érdemes lehet.

De ahogy jogom van félni ma, úgy jogom van hinni is.

Eddig mindabban szabad volt hinnem, amitől ma már félhetek. De mostantól bármiben hihetek. Ez az én egyetlen lehetséges kockázatvállalásom, ha tetszik, ez az én magánvállalkozásom. Hiszek vagy nem hiszek. És hiszed vagy nem hiszed, hihetek pártokban, ideológiákban, Istenben, vallásban, szerelemben, barátságban, művészetben, magamban – s egyenlő eséllyel csalatkozhatom mindben. Sajnos, én már csak ilyen pesszimistán szemlélem a feltámadó vallási divatot is – a keresztény túlbuzgólkodást és a muzulmán igehirdetést csakúgy, mint a veteránok és a kiscserkészek szervezkedését, mert félek a nacionalistáktól épp úgy, mint az internacionalistáktól, a sértett kommunistáktól és a dühödt ellenzékiektől csakúgy, mint az antiszemitáktól és a cionistáktól, akiknek a jelen bizonytalansága kedvező lehetőséget nyújt az elfajulásokra, amelyek nem kis véráldozattal jártak történelmünk során – kupolákra tűzött keresztek és csillagok alatt egyaránt.

Én igenis félek a túlzásokra való hajlamunktól, amely annyira magyar bennünk és nem európai. Amíg az ember kötelességének érzi, hogy félelmében ilyen-olyan pártokba tömörüljön, és megnyugvását a legkülönfélébb prédikátoroktól várja, addig : NANÁ, HOGY  FÉLEK!

Felvidéki Judit

Perectorta