Perectorta

Mentségemre szóljon, nem én találtam ki, hanem a gyerekek. Rájuk gyanakszom, mert a lányom hozta haza az iskolából. Így fordították le a peresztrojkát, aminek számukra semmi értelme, tehát jelentése nincs. Pedig kell, hogy legyen.

Annak semmi értelme!

– Anyu! Mondd gyorsan, hogy peresztrojka! – kérlel, és én engedve a játéknak, egyre gyorsabban hadarom: peresztrojka, peresztrojka, míg össze nem akad a nyelvem és egyszer csak kibukik a számon: perectorta. Együtt nevetek a kisiskolásokkal, akik értelmet adtak egy idegen szónak.

– Gólya, gólya giliszta…– énekelte mellettem szökdécselve, akkor még három éves leánykám az óvodából jövet. – Nem giliszta, gilice – javítottam ki. – Gilice? Annak semmi értelme! – jött a határozott válasz és maradt giliszta.

Gyerekkoromban magam is megpróbáltam valamiféle kapaszkodót és értelmet találni a számomra megfejthetetlen szavakban. Például sokáig cumiztam. Emiatt konfliktusba keveredtem családom érettebb tagjaival. De szégyenletes szenvedélyemről a betűkkel való ismerkedés és a szótagolvasás gyötrelmes korszakában sem voltam képes lemondani. Intim cumizgatásom közben lapozgattam azt az újságot –1957 táján –, amelyben váratlanul rábukkantam a szóra: CUMI. Felfedezésem óriási sikerélményt jelentett, mert ha egy újság leírja e tiltott valamit, akkor én miért nem cumizhatok? Döntő bizonyítékként lobogtattam az újságot a családi ítélőszék előtt. Bíráim akkor elolvastatták velem az egész mondatot: Aquin – cumi ása- tások. Kinevettek és megmagyarázták, hogy itt a cumi nem cumi.

József Attila sorai helyett

Majd én is megmagyarázom a lányomnak, hogy a peresztrojka nem perectorta, hogy az komoly dolog ám, lám az újságban is leírják, tehát nem lehet vele viccelni.

Most a nyíltság jegyében próbálom megmagyarázni a lányomnak a peresztrojkát. Azzal kezdem, hogy orosz szó, és azok kedvéért írjuk magyarul, akik nem tudnak oroszul. Te persze már tanulsz, de a nagyszüleid, akik az elmúlt hatvan évet végigcsinálták, ők nem tanultak. Világos? Én tanultam, de csak dadogva beszélek, ha muszáj, pedig majd tizennégy évig kínoztak vele alsó- és felső fokon. Nem, ezt nem mondom neki. Higgye csak azt, hogy én tudok, de van, aki nem tud. Menjünk tovább. A peresztrojka azt jelenti: átépítés, átalakítás, átértelmezés. Eddig eljutottunk. De hogyan magyarázzam meg, hogy ennek a szónak átvitt értelme is van, hogy ez egy jelszó.

– Mi az a jelszó? – Ő már nem a jelszavak korában nőtt fel. Ez így van jól. Az már kevésbé, hogy József Attila verssorai és Micimackó versikéi helyett gyerekeink előbb fújják : „Értem jöttél királyfi? Nem! Csak az orosházi libamáj konzerveimért!”

Az ember gyúrható, külsőleg, tartalmilag egyaránt

Perectorta – mivé válhat egy szó, bármit jelentett is eredetileg? Hogyan válik jelszóvá, jelszóból szólammá? Gyerek, felnőtt megtöltheti, amivel akarja, kicsúfolhatja, átalakíthatja… És ahogy a szó, úgy az ember is gyúrható, képlékeny külsőleg, tartalmilag egyaránt. Én persze nem vagyok nyelvész és még sok minden nem vagyok. Egyáltalán, ha így utánagondolok, sokkal több minden nem vagyok, mint ami vagyok. És ez nagy hiba most, amikor „rugalmasan” kellene alkalmazkodni a változásokhoz. Bár szívesen vállalnám jómagamat és lennék továbbra is az, ami, tenném, amihez értek. Szeretnék filmeket csinálni.

Hol egy jól tejelő szponzor?

De mostanában mintha mindenki arra bíztatna, próbáljak valami másból megélni. No, persze csak átmenetileg. Ne adjam el magam, de legyek észnél és lehetőleg még idejében szimatoljak itt meg ott. Ügyeskedjem. Lépten-nyomon hozzám hasonló, szimatolgató értelmiségiekre bukkanok. A minap egy költővel találkoztam, aki úgy reméli, hogy rendezőként megkeresheti mindennapi betevőjét. Kiábrándítottam. Attól tartok, rossz helyen szimatolgatunk, mi, élhetetlenek. Mert bár akadnak közöttünk is jócskán kivételek, akik fújjanak bármilyen szelek, mindig boldogulnak, de ha leszűkítjük az értelmiségiek körét a valóban szellemi foglalkozásúakra, akkor rájuk – éppen szellemiségüknél fogva – nem a gyakorlatiasság, az élelmesség, a boldogulni tudás, a praktikus életforma jellemző. Bevallom: MINDENNEMŰ JÖVEDELMEZŐ VÁLLALKOZÁS NEM ÉRDEKEL! De titkon így hangzik az esti fohászom: „Óh, ha segítségemre lenne egy dörzsölt, minden hájjal megkent, agyafúrt fickó, aki felhajtana helyettem néhány jól tejelő SZPONZORT!”

Rossz pályakezdés

Szponzor. Újabb magyar szó. Szinte egyidős a peresztrojkával. Ikertestvérek. Vajon miként lesz érthető szó belőle? A gyerekek majd lefordítják. Mondom gyorsan: szponzor, szponzor…s miközben hadarom, eltűnődöm rossz pályakezdésemen. Mert, ha először a közgázra, onnan a jogra, s csak utána mentem volna a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, akkor jövőre már végeznék is, és tudnám, hogyan kell semmiből milliókat előbűvészkedni, szponzorokat felhajtani és beetetni. Akkor tárgyalóképes fellépésemet bedobva, vezérigazgatók íróasztala előtt üldögélhetnék keresztbe vetett lábbal, rafinált üzleti kombinációkat agyalnék ki, és kulcsrakész filmeket hajigálnék a szerkesztőségek asztalaira…

Önáltatás

Hogy nem állna mögöttem az a jó néhány  film, amit már megcsináltam? Na igen. De a kérdés ma az, hogy mi áll előttem?

Mi, élhetetlen értelmiségiek már ott tartunk igényeinkkel, hogy ha nem kellene enni és öltözködni, etetni és öltöztetni gyerekeinket, csak szellemi igényeink volnának. A többiről már leszoktatott bennünket a szükség. A mi „primitív ” fogalmaink szerint egy ember értékét a másik ember iránti szeretet határozza meg. Nem az az érték, amit maga körül, hanem amit magában sikerül felhalmoznia. Ezzel vigasztaljuk vagy áltatjuk magunkat.

Változott a világ

Gyermekkoromban, az ötvenes évek végén, még nem volt szégyen a szegénység. A fotelt spárgával erősítettük össze, a kanapé  minden héten leszakadt a vendégek alatt, fejünkre hullott a vakolat, s gyerekfantáziánkat a többszörösen átázott plafon szecessziós freskóin fejleszthettük. Közben olvastunk, színházba, moziba jártunk, hangversenyekre és kiállításokra, pedig csak egy ünneplőruhánk volt. Csoda, ha most nehezen találjuk helyünket egy olyan világban, amelyben az „előbb legyen meg mindenünk, aztán jöhet a gyerek meg a kultúra!” – elv uralkodik?

Van, akinek a „minden” a létminimumon való élni tudás kétségbeesett igyekezetét jelenti, de jelenti a japán kocsis, Ostermanból öltözködő bunkók végtelenbe törő becsvágyát is.

Élhetetlenségünk nemzedékről nemzedékre öröklődik

Julcsa lányom közben rámún, és már nem érdekli sem a perectorta, sem a reciproka. Én meg fájó szívvel veszem tudomásul, hogy semminemű világpiaci hasznot nem tudok jelenteni szegény hazámnak. És ez a kis perectortás, ez is hozzám hasonló élhetetlennek ígérkezik. Rosszul nevelem, bocsásson meg nekem, ha majd ráébred anyja és nagyszülei bűnére, mert élhetetlenségünk nemzedékről nemzedékre öröklődik.

Szponzor. Fellapozom az angol szótárt. 1. Jótálló, kezes.-–2. Keresztapa, keresztanya. 0 3. USA reklámozó rádió- és TV-műsort fizető cég. – ige: kezességet vállal, jótáll valamiért, költségeit fedezi… Egy régi, szép szó jut az eszembe: MECÉNÁS. Hol az idegen szavak szótára? Mecénás: A tudományok és a művészetek bőkezű pártfogója. – Megdobban a szívem. Nekem a MECÉNÁS jobban tetszik, mint a SZPONZOR. KELL, HOGY MAGYARÁZZAM A KÜLÖNBSÉGET?

Hallgassatok ide, ti többi élhetetlenek!

Ha még figyelni tudunk egymásra, ha véletlenül összetalálkozunk az utcán, ne az adóról, szorongató gazdasági kérdéseinkről, árakról és jövedelmekről vitatkozzunk, ne akarjunk azonnal gmk-t alakítani! Ne akarjuk pályát módosítva sütni a tudományt és a művészetet, mint a lángossütő a lángost. Ez nekünk nem megy. Nekünk mecénás kell!

Állítsunk fel egy perselyt. Írjuk rá: szponzor. És ahányszor kimondjuk ezeket a magyarított szavakat, ahányszor megfordul a fejünkben a gmk gondolata, dobjunk ebbe a perselybe néhány forintot. Aztán ami összegyűlt, adjuk oda annak, aki vállalja a mecénás, a tudományok és a művészetek bőkezű pártfogójának szerepét.

Addig is, ki-ki boldoguljon, ahogy tud.

Felvidéki Judit

A filmrendező írása 1988-ban jelent meg, az Élet és Irodalomban

 

Falaztam

Vigyázat, légyveszély!

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük