Vigyázat, légyveszély!

A kerttulajdonosok bosszúságára, előjöttek – mit jöttek! –, egész légierejüket bevetették, megrohamozták kertjeinket, ránk zúdították piciny ejtőernyőseiket. Az akció sikerült! Az apró legyek megszálltak bennünket. Minden kínzó eszközüket felhasználják bosszantásunkra. Mintha játszanának velünk, ugratnának bennünket. Amikor a két kezed foglalt, akkor ülnek az orrodra, onnan lecsúzdáznak a szádra, végigtaposnak rajta, csiklandósan bizsergetve, hogy beleborzongsz, s hiába rázod a fejed, tüsszögsz, köpködsz, ők nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, mert alattomosak, aljasak és módszeresek.

Végleg leterítenek

Amikor a nyelved háromszorossá dagad a zsibbadtságtól, amely undorod jele, akkor szedik a sátorfájukat és megindulnak a füled felé, amely nem kevésbé érzékeny szerved. S ha még idejében nem csapod le két kezed terhét – jobb esetben csupán két locsolókanna, de lehet a kutyád, a macskád, az anyád, az apád, a gyereked –, akkor bemásznak a füledbe. Mert képesek rá. Ott zümmögve fölkúsznak az agyadba és befurakodnak az agytekervényeid rejtett, ám védtelen zugaiba, ahol – mert mi más lenne  a küldetésük – lerakják petéiket, s ezzel végleg leterítenek.

Én kellek nekik!

Vagyok immár egy személyben gyanútlan leigázott és leigázó. Menekülök előlük, de követnek. Ledobálom színes ruháimat, hátha virágnak néznek és tévedés az egész. De nem számít, jönnek utánam. Emberszagom van. Dobok eléjük koncnak műzlit, párizsit, téliszalámit, hamburgert, de hiába. Felfalják, bekebelezik, aztán rám találnak újra. Én kellek nekik! Én! A homo sapiens egyik példánya.

Eddig szelíd voltam, csak visszaéltek vele, mert nem ütöttem azonnal, nem ordítottam idejében, nem hadonásztam. Hagytam, hogy az orromra üljenek és koppintsanak, hogy a fülembe zümmögjenek! És olykor – nem igaz, mindig! – hallgattam rájuk, s követtem követhetetlenségüket. Csakhogy azok a LEGYEK láthatóak voltak: feketék, nagyok, felismerhetőek. Volt pofájuk, karakterük, tudtad, kivel állsz szemben, és ki ellen védekezz. Ezek azonban ezren és ezren vannak, rajzanak, zümmögnek egy nagy, közös, demokratikus álarc mögé bújva. Zümmögnek. Mind végrehajtó és azt sem tudja, mit, miért csinál.

Szárnyakat kaptak, hát röpülnek, lábakat, hát taposnak

Piszkálnak és csiklandoznak csápjaikkal. És nemcsak kint a kertben, picinyke szürkén, hanem itt, bent a városban is, ezer és ezer alakban üldöznek utcán, közértben, hivatalban, villamoson, metrón, színházban és moziban, aluljáróban és felüljárókon, áruházakban és a piacon. De a lakásodban sem lehetsz biztonságban tőlük, akár örök, akár tanácsi, mert veled együtt te magad viszed be őket és miközben ordítva próbálsz megszabadulni tőlük, rázúdítod őket az egész családodra. Fölfalják minden maradék érzéseteket, egymásnak ugrasztanak, elszakítanak a gyerekeitektől, s egyszer csak úgy érzed, itt sem vagy biztonságban. Nincs otthonod. Nincs szerelmed. Nincs családod. Nincs barátod. Egyedül vagy. Senkiben sem bízhatsz, mert a legyek olyan hangosan zümmögnek belőlünk, hogy a saját szavunkat sem halljuk.

Segítséget keresel. Kinyitod a rádiót, a tévét és ott is ezekkel a kipusztíthatatlan, pimasz legyekkel sokkolnak. Magyarázzák a védekezés módozatait. Reformtörekvésekre buzdítanak a legyek ellen. De kicsodák? És mondják: légy megértő! Mindenki nyílt és kitárulkozik. Igyekszik beavatni gondjaiba és nagyon számít az én megértésemre, sőt részvétemre, s azt mondja: légymegértő!

Légymegértő!

Bevallom, én bizalmatlanul és némi fenntartással hallgatom az őszinte és még őszintébb kitárulkozásokat – légymegértő! – sírásokat, rívásokat – légymegértő! – véget nem érő kerekasztal beszélgetéseket, ahol mindig más gyónja meg meggyónni valóit – légymegértő! – és én kénytelen vagyok jó reflexemet készenlétben tartani, hogy még idejében elhajolhassak az orrba vágás elől, amitől mindig tartok, ha túlságosan átélem és belefelejtkezem az asztal túloldalán ülő hatalom sirámába – légymegértő! –, ami szinte minden esetben az ő kiszolgáltatott, nyomorult helyzetéről szól – légymegértő! – és én még kiszolgáltatottabb és nyomorultabb vagyok nála, de próbáljam beleképzelni magam az ő lehetetlen helyzetébe – légymegértő!–, mert neki kell közölnie velem az én borzasztó és kilátástalan helyzetemet! És én próbálok LÉGYMEGÉRTŐ lenni.

Azon gondolkozom, hogyan könnyíthetnék a helyzetén? Milyen módon likvidáljam magamat egyszer és mindenkorra, légymegértő módon, mint megoldhatatlan problémát. S rá kell jönnöm, hogy én is légy vagyok. Lecsapni való, idegesítő, pimasz légy a hatalom orrán, a másik ember pimasz legye. Mi mind, kivétel nélkül, egymás életének megrontói és bosszantói. Vigyázz! Ha leütöd a legyet, nehogy magadat üsd ki – de végleg! Vigyázz! A te legyed annyi alakban űz téged, amennyi ambíció csak beléd fért. Ráül a vásznadra, az ecsetedre. Rátelepszik a papírodra, a tollhegyre. Beleszáll a kamera lencséjének fókuszába. Fogva tartja a tanár csonka krétáját, belepottyan a diák levesébe. Mert szárnyakat kapott, te alád meg maximum ágytálat löknek, ha nem jutsz előbb egy gumiszobába, ahol képzelt legyeid után csapkodhatsz mániás depressziódban végelgyengülésig.

Hess!

Mert csinálj bármit, abba belepiszkítanak és beléd zümmögik, hogy a te érdekedben teszik. A te védelmedben fosztanak ki, hogy ne foszthasson ki más. Miközben egyik oldalon végre tisztára mossák az ablakot, hogy láthassuk a jelent és a jövőt, a múlt igaz tükrében, addig az üveg másik oldalát azóta is köpködik, mocskolják és telepiszkítják a legyek. Hiába minden, nem látunk át rajta, nem látunk tovább a saját orrunknál, de látjuk a hegyét, ahol pimaszul trónol mindenkinek a maga legye. Hess!

Felvidéki Judit

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük