Nem bűnős, csak beteg!

Simonton tréning. A rákbetegek „lélekgyógyításának” legdivatosabb módszere. Röviden a lényege, hogy a pacienssel elképzeltetik a daganatot, majd azt, ahogy csökken, megszűnik. A színes fantáziával megáldottak gyakran igazi csatajelenetet látnak lelki szemeik előtt, és – természetesen – azt, hogy diadalt aratnak, legyőzik a gonoszt.

Sokan állítják, hogy valóságos csodaszer,

és nekem nincs jogom és okom kételkedni ebben, lévén, sem onkológus, sem érintett nem vagyok. Ám pszichológusként kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmet egy apróbetűsnek aligha nevezhető dologra, mondhatni, káros mellékhatásra. A Simonton tréning szerves részét képezi ugyanis egy másfajta „belülre figyelés” is. A beteget, konkrétabban a rettegő, védekezésre és ellenállásra képtelen beteget arra is buzdítják, hogy keresse meg a betegsége okát. A rossz életmódot, a helytelen viselkedést és gondolkodást, a feldolgozatlan traumát, vagyis a BŰNT, amelyért a betegséggel vezekel.

És a beteg ahelyett, hogy a maradék testi-lelki energiáját a gyógyulásra,

uram bocsá’, szeretett munkájára, hobbijára, a családjával, a barátaival közös élményszerzésre, azaz a kínzó gondolatai tudatos elterelésére fordítaná, magába fordul és kétségbeesve, de szorgalmasan keresi a betegsége okát. Ami hát ugye nem jöhetett csak úgy, nem zuhanhatott rá lehulló vakolatként… És a beteg eminens tanuló módjára, előbb-utóbb előáll a vallomással: nagy nyilvánosság előtt belátja a hibáit, elismeri a BŰNT.
Bezárul a kör. A betegség büntetés. A beteg bűnös. Kimondatott az igazság. Katarzis. Taps. Függöny.

Megdöbbentő volt Grecsó Krisztián „vallomása”.

Nem én nevezem így, hanem a média. Az író „vallott” a betegségéről, a küzdelméről. Holott ő „csak” beszélt róla. És éppen azért tette ezt, hogy felhívja a figyelmet valami nagyon fontosra. Arra, hogy „nem szabad, hogy az emberek magukat hibáztassák a betegségükért!” Hiába. Ahogy mondani szokás, „nem jött át” az üzenet.
Hivatkozott Kulka Jánosra. Meg arra, hogy fontos beszélni az ilyen dolgokról, hogy minél többen értsék, tudják, mire van ilyenkor a legnagyobb szükség. Kulka János is ezért vállalja, hogy – bármilyen nehéz is még számára a beszéd – stúdióról stúdióra jár. És minden alkalommal „meakulpázik”. Bevallja, hogy mennyire „gőgös” volt. Tudjuk, hogy nem. Mégis, elhisszük neki. Mert, talán ő is azok közé tartozik, aki nem képes elfogadni, hogy a betegség „csak úgy jött”. Meg kellett keresni az OKOT. És ő meg is találta. Gőgös volt. Ez volt a bűne. A sztrók pedig a büntetés.

Kedves Mind!

Ha segíteni akartok, ha igazán segíteni akartok beteg szeretteiteknek, hozzátartozóitoknak, barátaitoknak, akárkinek, két, nagyon egyszerű dolgot kell tennetek: NE TEKINTSÉTEK BŰNÖSNEK, ÉS NE HAGYJÁTOK, HOGY BŰNÖSNEK GONDOLJA MAGÁT! Ez a legtöbb, amit adhattok.

Áll a bál a pszichológusoknál – egy botránykönyv miatt háborognak

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük