Kerítésen innen
NER-vád: a civilek politizálnak – rövid válasz: a politika meg civilezik
Forr a kormány-indulat és hergelődnek a hergeltek a céltáblájuk közepébe állított civilek ellen. Ki emlékszik eközben a Tiborcz-Orbán milliárdokra, Bindzsinsztán első emberének balhéjára, a Rákosrendező körüli cécóra, a kórházi állapotokra, vagy arra, hogy a nemzeti békegalambra egyik tömörülés sem kíváncsi tovább? Orbánt „kifizették” a lehetőséggel, hogy „kerítésen belül” szabadon garázdálkodhat a civilek és a vele egyet nem értő sajtómunkások kárára.
„Levadászni a civileket”
- Több mint sorosozás
Az elmúlt bő évtizedben a hazai civil szervezetek egyre fokozódó nyomás alatt, a kormány civilellenes hadjárata közepette működtek. Ahhoz, hogy teljes képet alkothassunk erről, elöljáróban némi visszatekintéssel érdemes összeszedni a folyamat állomásait: - Pénzmegvonás
A civilek számára címkézett állami források drasztikus átalakítása már nem sokkal 2010 után kezdetét vette. Ugyan egyetlen szervezetnek sem tiltották meg a pályázást pl. a Nemzeti Együttműködési Alaphoz, hamar kiderült, hogy kiknek felesleges pályázatírással vesződniük, úgysem kapnak az életben soha támogatást (ezért abba is hagyták az erőlködést). - Lejáratás
A propagandamédia és a kormánypolitikusok hol intenzívebb, hol lankadó, de soha el nem tűnő összehangolt hecckampánya, az „ügynöközés” és a „sorosozás” mindenki előtt unásig ismertek. Tavaly pedig egy törvényileg felhatalmazott külön szerv, a Szuverenitásvédelmi Hivatal is létrejött ennek a felpörgetésére. - Kiszorítás közös tereinkből
Az, hogy a civil szervezetek megkeresései, beadványai, javaslatai süket fülekre találnak a kormányzatnál, sajnos nem újdonság. De különösen a 2021-es homofób propagandatörvény óta már az iskoláknál is ez a helyzet: a felülről érkező megrovástól tartva a tankerületek és az igazgatók (tisztelet a kivételnek) nemcsak a szexuális edukációval kapcsolatos foglalkozásokat, de szinte semmilyen civil programot nem engednek falaik közé. Különösen vidéken pedig a civilek rendezvényeik megtartására sem találnak helyet, sokszor még pénzért sem, legyen szó a helyi művház vagy akár egy étterem kibérléséről. - Megbélyegző jogalkotás
A parlament az elmúlt években egy sor olyan jogszabályt fogadott el – kezdve 2017-ben a külföldi támogatásokról, a 2018-as „Stop Soros” törvénycsomagon át egészen a szuverenitásvédelmi törvényig –, amelynek nyilvánvaló célja a megfélemlítés és elhallgattatás, nem pedig a tényleges szabályozás. Ezeket a – nem mellesleg az európai és nemzetközi joggal ellentétes – törvényeket ugyanis eleve olyan homályosra, megfoghatatlanra írták, hogy lehetetlen az érdemi végrehajtásuk, de arra kiválóan alkalmasak, hogy Damoklész kardjaként lógjanak az érintettek feje felett. - Hatósági zaklatások és titkosszolgálati műveletek
Időről-időre egyes kiszemelt szervezeteknél láthatóan politikai indíttatású, időrabló hatósági ellenőrzéseket hajtottak végre különböző szervek, egészen rendőrségi házkutatásig terjedően. De mobiltelefonok Pegasussal való lehallgatásáról, civil aktivisták álinterjúkkal való csőbe húzásáról is szóltak már hírek.
Miért pont a civileket?
Mert más már nem nagyon maradt. A Fidesz-kormány már bekebelezte a Parlamentet, az Alkotmánybíróságot, a Számvevőszéket, az ombudsmant, az egyetemeket – mindazokat az intézményeket, amelyek arra lennének hivatottak, hogy garantálják a szabadságot, az igazságot és a méltányosságot Magyarországon mindenkinek. A civilek szinte az utolsók, akik nem álltak be a sorba, megszólalnak társadalmi kérdésekben, rámutatnak az állam működésének problémáira és hiányosságaira, netán javaslatokat tesznek a helyzet jobbítására is. Márpedig a kormányzati sikerpropaganda ezt nem tűrheti: ebben a „lehetséges világok legjobbikában” nincs helye a kritikának, bármilyen rossz csak kívülről, a nemzet ellen áskálódóktól jöhet. Ezért bűnbakokat kell felmutatni, az akadékoskodó civilek pedig (két legyet egy csapásra) kiválóan alkalmasnak tűnnek erre a célra, miután a többi (képzeletbeli) ellenséggel már sikeresen leszámoltak.
Gyakran elhangzó vád, hogy a civilek politizálnak – erre a rövid válasz, hogy a politika meg civilezik.
A hosszabb pedig az, hogy a mindannyiunk életét meghatározó döntések meghozatalában való részvétel közös ügyünk, és a civil szervezetek ebben meghatározó közvetítő szerepet játszanak: kihangosítják az érintett emberek véleményét, és szakértelmük segítségével becsatornázzák ezeket a döntéshozatalba – már ha hagyják.
A kormány gyakran hangoztatja azt is, hogy vannak a „rendes” civilek, akik megszervezik a hétvégi focimeccset és karácsonykor ajándékokat osztanak a gyerekeknek, meg a rosszak, az úgynevezett „nyomásgyakorlók”, akik túllépnek a hagyományos jótékonykodás keretein. De mi lenne, ha célt érne a kormány, és sikerülne őket elbátortalanítani, elnémítani?
Az, hogy Magyarország nagyon sokaknak nagyon sokkal rosszabb hely lenne.
Az állásukból igaztalanul kirúgottaknak, mert nem lennének jogvédő ügyvédek, akik képviseljék őket. Azoknak a településeknek, amelyeknek elszennyezik környezetét és elszívják ivóvizét a gátlástalanul terjeszkedő (és veszteséges!) gyárak. A nyomorban élőknek, akik ott is maradnak, ha nincs, aki segítse felemelkedésüket. A bántalmazott nőknek, akik nem tudnának kihez fordulni segítségért. A zaklatott kamaszoknak, akiket nincs ki meghallgasson. A felsorolás még hosszan folytatható lenne.
Pénzkérdések
És ezzel el is érkezünk a pénz kérdéséhez, avagy miért külföldről kell finanszírozni ezeket a feladatokat? Mint fent is írtam, a közügyekben aktív, netán a kormánnyal kritikus szervezetek elől már rég elzárták az állami forrásokat (a kormány által kezelt uniós forrásokon pedig legfeljebb állami intézmények, önkormányzatok vagy egyházak partnereiként indulhatnak „baráti” civilek, önmagukban nem). Pedig az állami támogatás nem könyöradomány, hanem a közjó érdekében végzett munka ellentételezése – szerte a fejlett világban. Igen, alkalmasint a civilek által megfogalmazott problémákért és bírálatokért is jár, hiszen ez, a széles társadalmi vita viszi (vinné) előre az országot.
Támogatóként szóba jöhetnek még a vállalatok, pénzemberek és alapítványaik – de hol vannak ezek Magyarországon?
A multik európai vagy régiós központjuk elvárásai szerint működtetnek társadalmi felelősségvállalási programokat, de a hazai tőkéből létrejött magánalapítványokat egy kezemen meg tudnám számolni, és jobbára ezek is csak apolitikus, „ártalmatlan” ügyeket támogatnak. (Kedvencem, hogy a Mészáros Lőrinc-féle Pro Filii Alapítványnál mindenfélére lehet nyerni elég szép összegeket, két dolgot kivéve: bér- és rezsiköltségek – miközben pont ezekre lenne leginkább szüksége mindenkinek, hiszen a munkát valakiknek el kell végeznie.)
Sokszor hallani, hogy éljenek meg a civilek tagjaik befizetéseiből, adományaiból.
Ebben az elmúlt évtizedben a hazai szervezetek nagyon sokat fejlődtek, egyre többen, egyre ügyesebben gyűjtenek egyéni (mikro)adományokat, és sikeresen bővítik támogatóik körét.
De elvárható-e az adóját egyébként is befizető és egyre vékonyodó középosztálytól a teljes civil szektor fenntartása, tokkal-vonóval?
Bár az egyéni adakozás gondolata mára nálunk is polgárjogot nyert, azért legfeljebb néhány százezer fősre tehető az a réteg, aki tud és akar is adni. (Jellemző, hogy az adó 1%-ának felajánlásáról – ami tényleg nem kerül semmibe – rendelkezők száma soha nem haladta meg az adózók 40%-át.) Marad tehát a külföldi támogatás: nemzetközi intézményektől (ENSZ, EU), demokratikus kormányok programjaitól (norvég, holland stb.) és filantróp alapítványoktól (melyek közül Soros György Nyílt Társadalom Alapítványa csak egy). Tulajdonképpen örülnünk kell annak, hogy vannak olyan szervezetek, amelyek hajlandóak Magyarországra pénzt adni olyan, például a fent felsorolt feladatok ellátására, amelyeket amúgy a kormánynak kutya kötelessége lenne finanszírozni. És büszkék lehetünk azokra a szervezetekre, amelyek az erős nemzetközi versenyben is képesek arra, hogy ezeket a forrásokat tényleg hazahozzák, és itthon használják fel. A kormánypropaganda persze abban is hazudik, hogy hogyan és mire kapják a nemzetközi támogatást ezek a civilek. A Fidesz logikája szerint (legalábbis kívülről nézve) aki pénzt ad, az konkrétan előírja, hogy mit vár el cserébe. A nemzetközi donorok viszont általános társadalompolitikai célokat fogalmaznak meg („az EU alapértékeinek népszerűsítése” a „környezeti tudatosság erősítése”), és a pályázó dönti el, hogy ebben a keretben mit szeretne csinálni, hogyan tud és akar hozzájárulni a cél eléréséhez.
Tehát épp fordított a helyzet: nem a támogató mondja meg, hogy mit csináljon a támogatott, hanem a civil szervezetek fordulnak a támogatókhoz azzal, hogy „ezt meg ezt szeretném csinálni, illeszkedik ez a te céljaidhoz”? Persze a támogató ilyenkor azt is megnézi, hogy a pályázónak megvan-e a szükséges tapasztalata és tudása a tervei végrehajtásához, és hogy azt költséghatékonyan, azaz olcsón, valamint a pénzügyi szabályoknak megfelelően teszi-e.
Nem lehet eltörölni
Ilyen körülmények között talán meglepő, de a kormány civilellenes hadjárata eddig nem ért teljes sikert. Felmérések szerint a magyar társadalom többsége inkább támogatóan áll a civilekhez, sőt, egy 2023-as közvélemény-kutatásban a válaszadók 70%-a egyetértett azzal, hogy a civileknek feladata az állami szervekkel szembeni kritika megfogalmazása (is). Persze el lehet vágni a kritikus, független civileket a megmaradt forrásaiktól, fel lehet lépni ellenük a jogi és hatósági eszközökkel.
És hogy Magyarországon legálisan bejegyzett, szabályszerűen működő szervezeteket ki lehet-e tiltani, meg lehet-e semmisíteni? Jogállami eszközökkel semmiképp.
Bármilyen erre irányuló jogalkotás csak önkényes lehet – például ha a Szuvihivatal tetszése szerint jelöli ki a nemkívánatosakat –, és garantáltan el fog bukni nemzetközi jogi fórumokon. De addig is pusztító hatása lesz, hiszen eltüntetheti a civileknél felhalmozott tudást és évtizedes tapasztalatot, ami valamennyiünk nehezen pótolható vesztesége lesz!
Civil aktivizmus, társadalmi mozgalmak pedig ettől függetlenül is lesznek,
hiszen ezt láthatjuk szerte a világon, még a legfojtogatóbb diktatúrákban is. Lehet, hogy a civilek egy része majd alkalmazkodik és kompromisszumokat köt, esetleg hibernálja magát, más részük viszont polgári engedetlenségbe kezd vagy teljesen a föld alá vonul – de eltűnni nem fognak. Így volt ez a Magyarországon akkor is, amikor a kommunista pártállam központi engedélyezéssel súlyosan korlátozta a civil szervezetek létrehozását. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek a nyolcvanas években a bős-nagymarosi erőmű ellen tiltakozó Duna Kör körüli elhallgatásra és cenzúrára, az 1986-os környezetvédelmi séta rendőri feloszlatására – aztán pedig jött a rendszerváltás, amiben ezeknek a mozgalmaknak nem kis szerepe volt. Ma persze egészen mások az államhatalom lehetőségei a neki nem tetsző hangok elfojtására – de a civilek lehetőségei is a megszólalásra és önmaguk megvédésére, jogi eszközökkel, az utcán, a közösségekben, az interneten.
Innen üzenem hát, hogy nem fog sikerülni! Mi civilek nem ülünk ölbe tett kézzel, küzdünk és küzdeni fogunk, összefogunk, ahogy eddig is tettük, mert tudjuk, hogy együtt erősebbek vagyunk– mindezt tesszük nem csak magunkért, hanem hazaszeretetből, a mindenkinek élhető, szabad és igazságos Magyarországért.”
Szerző
