Nyerges András: 2010 előtt sem volt jó, de azóta még szörnyűbb

Az író elmondta, hogy a hatvanas évek második felétől, noha hivatalosan sosem mondták ki, partvonalon kívülre került. 1970 ás 1976 között se könyve, se alkalmi publikációja nem jelenhetett meg, mintha szilenciumon lett volna.

Tűz-táncos

Ennek oka az lehetett, hogy 1958-ban, élt a Tűz-tánc költői antológia kínálta bemutatkozási lehetőséggel:

„Amikor végre nyilvánossághoz jutottam, munkáimról a lapok egyöntetűen hallgattak. Akkor estem ki az irodalmi köztudatból. Pechemre épp az idő tájt kezdtem rátalálni arra a hangra, látásmódra, ami igazán csak az enyém. Máig azokat az éveket nyögöm. Vagyis belőlem utólag lett igazán tűz-táncos, akkor, amikor ezért már csak megbélyegzés és kiközösítés járt.”

Kitért arra, aki a maga karrierjét kezdte építgetni, abból főszerkesztő, központi bizottsági tag, írószövetségi potentát lett. Ő ilyesmire soha nem is vágyott, viszont a többi tűz-táncos szolidaritását jó lett volna éreznie, amikor bajban volt:

„A napilapoktól a belügyi jelentésekig minden kapcsolódó anyagot elolvastam, könyvtárakba, levéltárakba jártam, különböző tükrökben néztem meg a történetünk alakulását. Végkövetkeztetésként elmondhatom, hogy sokféle ellentét által szabdalt irodalmi életünkben egyetlen ügyben sikerült közös álláspontra jutnia: a tűz–táncosokat kollektív bűnösként kezeljük, nem tesszük őket egyénenként mérlegre.”

Hangsúlyozta, a kötet szerzői közül a legfiatalabb volt, nem vették komolyan, de elkövetett valamit, ami utólag hibának bizonyult. Aznap, amikor a Tűz-tánc megjelent, Szűztánc címmel paródiát írt az antológiáról:

„Az előszótól kezdve mindent és mindenkit karikíroztam, este pedig a tűz-táncosok összejövetelén felolvastam. Volt, aki szívből röhögött, mert tudta, hogy paródiát csak jelzésértékű dologról lehet írni, és volt, aki nekem támadt: ahelyett, hogy megtisztelve érezném magam, gúnyt űzök a társaimból. Váci Mihály egy életre vérig sértődött, Garai Gábor viszont fanyar humorral tudomásul vette a fricskát.” /……/ ” Mindenesetre sokaknál ab ovo elástam magam, a következő években mégis a homlokomon hordtam annak bélyegét, hogy ott voltam a tűz-táncosok között, akik kollektíve bűnösök, támogatták a Kádár-rendszert, helyeselték a diktatúrát. Ehhez képest én még KISZ-tag se voltam, és soha nem környékeztek meg, hogy beléptessenek a pártba. Nyilván világos lehetett, hogy aki ideológiailag ennyire fegyelmezetlen, az jobb, ha kívülről kritizál, és nem belülről bomlaszt.”

Ha az elesettek, elnyomottak iránti szolidaritást azt jelenti, hogy baloldali, akkor vállalja

A Kábépé című új regényében, egy apparatcsik elhiteti a Öreg becenevű vezetővel, hogy nőne a népszerűsége, ja a politikája jobbra tolódna, aminek indoklásául központilag kellene baloldali veszélyt kreálni. A regény egyik ihletője Radnóti Sándor a keserű belügyi romantika című, 1988-as esszéje volt:

„Gondoltam, én, akit máig balosnak könyvelnek el, megmutatom, hogy képes vagyok röhögni ennek az oldalnak a komikus ostobaságain is. „

Az író megfogalmazta, már soha nem is lesz más, mint baloldali, amennyiben ez az elesettek, elnyomottak iránti szolidaritást jelenti:

„De rést ütött a világképemen, hogy miközben a funkcionárius-és pártarisztokrácia nagy lábon élt, a melósoknak egyre kevesebb jutott a javakból. Ezt a fajta „baloldaliságot” az előző rendszer kultúrpolitikája nem tolerálta, az elvek könyvkiadóknál, lapoknál ülő végrehajtói még kevésbé tűrték meg. Magam mára abszolút szkeptikus lettem. Végül is 2010 előtt sem volt jó, de azóta még szörnyűbb.”