Orbán valaha Nagy Imre koporsóját használta lépcsőnek az országos politikába

Az Alaptörvényből megtanulhattuk, hogy vannak évtizedek, amelyek már nem léteznek. Legjobb őket kiretusálni a történelemből, és az így keletkezett lukat gyorsan összeölteni.

„Hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május 2-től, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

Ebből egyenesen következett,

hogy a Kossuth téren az 1944 márciusa előtti állapotokat kellett helyreállítani, ha randa szobrokkal, hát azokkal. Fő, hogy a történelmi luk eddig egymással nem érintkező széleit összeférceljük, és a múlt szövete ismét folytonos legyen. Sokan nem örültek, hogy pont 1944 elejével, mert a textil ott is elég pecsétesnek látszott, vérfoltok nyoma is szembe ötlött, de nem lehet a történelem átszabásával mindenki kedvére tenni.

A dolog azonban kezd térben és időben kiterjedni.

Egyrészt kiderült, hogy a Kossuth térhez tartozik a Vértanúk tere, sőt a Vár is, oda is Horthy kormányzót követve kell a miniszterelnököt költöztetni. Másrészt már nemcsak az 1990 előtti történésektől és szobroktól kell szabadulni, hanem a rendszerváltás 2010 előtti szakaszától is. A luk egyre nagyobb. Azt már 2010-ben hallottuk, hogy a rendszerváltás igaziból most jön, húsz év ugyanúgy pocsékba ment, mint az azelőtti negyven. De azt csak most adták a tudtunkra, hogy a fülkeforradalom leváltotta a húsz év közös példaképeit is. Nagy Imre emléke és szobra is mehet, ne fixírozza olyan kellemetlenül a Parlamentet. Odakerül Marx és Engels helyére, ahonnan a szoborparkba szokták vinni a kommunistákat.

A kieső húsz évvel együtt retusálni kell néhány részt a Fidesz és vezére életrajzából is.

Nem is létezett az az egykori szabadelvű, fiatal szervezet, amelyik nagyokat röhögött a kereszténydemokratákon. Nem volt itt senki a Liberális Internacionálé alelnöke, nem cimborált senki a sátáni SZDSZ-szel, hogy is tetszik képzelni! Retus. Újabban akár fotóshop, úgy sokkal könnyebb. Úgyis készülnek átírni az Alaptörvényt, a nemzeti önrendelkezés helyreállítása 1990 májusa helyett majd kitolódik 2010 tavaszára, a NER születésére. Az lesz folytonos az 1944 márciusa előtti boldog időkkel.

Hiszen azok az évek sokkal inkább vállalhatók, azokkal nincs baj.

A családcentrikus új politika szempontjából ugyan kicsit kellemetlen, hogy 44 elején már többszázezer magyar család gyászolt, csak a Don kanyarnál odavesztek legalább 120 ezren. Bálint György és Rejtő Jenő addigra elpusztult a munkaszolgálatban, de Radnótival még nem végeztek, még Szerb Antalt sem verték agyon, úgyhogy majdnem minden rendben volt. Volt már pár zsidótörvény – elég nehéz lesz a folytonosság a mai „zéró toleranciával” az antiszemitizmus iránt -, de legalább volt propagandaminisztérium és sajtókamara mint folytatandó hagyomány.

Akkorra az ország kilépett a Népszövetségből – most is csak a baj van az ENSZ-szel.

És mennyivel egyszerűbb volt vidéken a nyílt szavazás, mint most bemutatni a telefonon a szavazólap fotóját a polgármesternek!

Horthy és családja sajnálatosan nem lopott, maffiaállamról ebben az elmaradott világban még nem volt szó, így aztán a legnagyobb vagyonok sem érték el a mai kegyencekét. Az Átlátszó kiszámolta, hogy a korszak három leggazdagabb embere (egy Károlyi, egy Festetics és egy Habsburg) javainak összértékét meghaladja az egy szem Mészáros Lőrinc tulajdona. Pancserek. De ettől a szépséghibától eltekintve, kurzust építettek akkor is, keresztény-nemzetinek hazudottat. Csak éppen a „migráció” helyett a „revízió” volt a hívószó.

Ha tényleg felállítják

a Nagy Imre-szobor helyén a Tanácsköztársaság áldozatainak emlékművét, Pekár Gyula akkori avató beszéde most is elmondható „a hálátlan Európáról”, „a dőre Nyugatról”, amely „maga árulta el önmagát”: „ma kigyúl a harc a nacionalizmus és az internacionalizmus között”. Lehet megint énekelni a régi Horthy-nótát: „Nem kell nekünk bolseviki,/ Azt üzeni Horthy Miki.” Legfeljebb az avatáson majd Orbán Vikit mondanak Horthy Miki helyett, az is rímel. Baloldali ember egyszerűen nem lehet hazafi, neki az a dolga, hogy rárontson nemzetére. Nagy Imrét muszáj eltüntetni, nehogy puszta létével megkérdőjelezze a kurzus alaptételét.

A retusálásnak igazán szép tradíciói vannak.

A rómaiak már alkalmazták a „damnatio memoriae”, vagyis az emlékezetből való törlés büntetését. A „retus” itt is elérte a szobrokat. Ilyenkor a császár parancsára levitézlett elődjének szobrait beolvasztották vagy lerombolták, de még a mérföldkövekből is kivésték a nevét. Sztálinnak egyszerűbb dolga volt: csak a fényképekről kellett retusálni Trockijt, Zinovjevet, Kamenyevet, később az egész kivégzett bolsevik vezérkart. Még Hruscsovot is elérte a retusáló végzet: bukása után kitörölték a fotóról, amelyen Gagarint fogadta.

Orbán valaha Nagy Imre koporsóját használta lépcsőnek az országos politikába.

Már nincs szüksége rá. Van egy kőkoporsó a vörös terror áldozatainak emlékművén is, amelyet a Vértanúk terére szánnak. Koporsótól koporsóig lépkedünk a rendszerváltás útján. Ha valamelyik feleslegessé válik, jöhet a retus.