Az egykori partizándal új élete

Egy dal járja be Európát. Sőt, a világot. Reneszánszát éli az olasz ellenállók partizándala, az „O bella, ciao”. Persze, nálunk is ismerik a partizán búcsúját szép kedvesétől. Egy szaklap azok közé a zenék közé sorolta, amelyek megváltoztatták a világot.

A szabadságküzdelem himnusza

„Ha meghalok majd, mint annyi társam,/ Légy te az, ki eltemet!” Legalább a refrénjét biztosan: „Ó, bella, csao, bella csao, bella csao, csao, csao, csao!”

De ma már nemcsak a szerelemről, a halálról és a partizánokról szól. Mindenfajta szabadságküzdelem nemzetközi himnuszává lett. Egy szaklap azok közé a zenék közé sorolta, amelyek megváltoztatták a világot.

Megmozdulásaikon ezt énekelték a Brexitet ellenző britek, a „Je suis Charlie” jelvényt viselő franciák, az Erdogan ellen lázadó isztambuliak, a brazil nők, tiltakozva Bolsonaro pöffeszkedő macsósága ellen, aki sorra leringyózta nőnemű ellenfeleit, és „Magát még csak meg sem erőszakolnám, meg sem érdemli!” felkiáltásokkal alázta a politikusnőket. Szólt a dal „Stop homofóbia!” táblák alatt, de legtöbbször a „Freedom!”, „Szabadság!” transzparensek mellől. Amikor az Egyesült Államokban egész zenei albumot adtak ki a trumpizmus ellen, a fő szám azon is a „Bella ciao” volt, a különleges, füstös hangú világsztár: Tom Waits előadásában.

Nem lehet nem látni, hogy a dal új jelentéstartalmat szívott fel,

ettől lett korszerű és népszerű. Őrzi antifasiszta eredetét, amellyel annak idején a nagyon sokféle ideológiát követő, de egyként Mussolini-ellenes olasz ellenállók érzelmi összekovácsolásához, majd a háború után az olasz megújuláshoz járult hozzá. De alkalmas lett a tekintélyelvű, önkényes hatalmak újfajta vezérei elleni tiltakozásra, divatos szóval az anti-populizmusra is. Eleven bizonyítékául annak: nem igaz, hogy tömeges érzelmi mozgósításra csak az álhazafias nacionalizmus, a radikális jobboldal képes.

A dal új értelme is Olaszországból ered. Úgy látszik, a Pó melletti rizsföldeken dolgozó asszonyok egykori munkadalából partizándallá lett akkordoknak sok életük van. A Berlusconi elleni tiltakozások élesztették újjá őket – érdemes megnézni a Youtube-on, ahogy a szegényeket, kallódó fiatalokat segítő híres pap: Don Andrea Gallo vezényletével a templomban énekli a lelkes gyülekezet -, innen természetes módon vették át a Salvini elleni tömegmegmozdulások.

Véletlenül a magyar miniszterelnök két barátja ösztökélte új életre a dalt

Nem csoda, hogy a kormányhű sajtó gyorsan pozicionálta magát „O bella, ciao”-ügyben. Egyikük nagy egyetértéssel idézi a Mussoliniért és Orbánért egyaránt rajongó „Olasz Testvérek” párt elnöknőjét, aki azon háborog, hogy az új európai biztosok egy csoportja – köztük Timmermans, juj! – ezt énekli vidáman. A lap rögtön „marxistának” bélyegzi a dalt – csak tudnám, hol fedezték fel a marxizmust a szerelmi búcsú szövegében! Akkor persze nem volt kifogásuk, amikor maga Kis Grófo költött hozzá rémes bulizós szöveget: „Ő itt a vagány./ Ő itt a menő./ Na gyere, mulass…”, és így tovább, egészen a bella csaós refrénig. Talán még Rogán is nótázott vele azon a híres helikopteres lagzin.

De ma a „Bella ciao” szívdobogás-szerűen szaggatott ritmusa Trump, Erdogan, Bolsonaro, Salvini vagy Boris Johnson Brexitje ellen szólít utcára. Mi Orbán rendszere ellen még keressük a közös dalt, a közös ritmust, a közös tömegmozgalmat. De nekünk is meg kell találnunk – nem csupán a zenét, hanem a mozgalomszervező érzelmeket.

Enélkül nem fog menni

A baloldal, de tágabban a demokratikus- és békemozgalmak mindig többet jelentettek, mint mégoly fontos politikai programpontokat. Ethoszt adtak és közösséget, öntudatot és hitet az igazunkban. Ezeknek a láthatatlan érzelmi és kulturális szálaknak a köteléke különösen fontos olyankor, amikor az ellenállás sokfajta politikai erőből, világnézetből, hagyományból tevődik össze. Hiszen ezért járunk tüntetni, ezért levelezünk a facebook-csoportokban: nemcsak a konkrét célért, hanem azért is, hogy átéljük az összetartozás élményét.

Ahogy a „Bella ciao”aktualizálódott, meg is fiatalodott

Már nem a nosztalgiázó egykori úttörők, a tábortűzi „mozgalmi”nótázásokra emlékező idősek dala. Még punk változata is van. Amikor a világhírű félig szerb, félig horvát énekes, a Kusturica-filmek zeneszerzője: Grogan Bregovic (aki nem mellesleg a belgrádi tüntetések himnuszává vált dalok szerzője is) a Sziget-fesztiválon járt, fiatalok tömegei énekelték vele a „Bella ciao”-t.

Mert kell egy dal. Persze lehet más is. Kell egy csapat. Fontos, hogy minél hamarább összejöjjön a Szabad Városok Szövetsége, de talán még fontosabb, hogy megszülessen az új köztársaságpárti szabadságmozgalom. Fontos, hogy az ellenzéki koalíciók az önkormányzatok élén bebizonyítsák kormányzóképességüket, de legalább ennyire fontos, hogy bebizonyítsák mozgalomszervező képességüket. A politikai verseny a mélyben a jelképek, kultúrák, elkötelező érzések, emlékezetpolitikák versenye is. Ebben a baloldal nálunk hagyományosan gyengébb, tán le is nézi a szimbolikus politizálás eszköztárát. Ideje búcsúzni a régi merev, érzelemszegény gyakorlattól, az elitek parlamentbe zárt döntéshozatalától, eljárt fölötte az idő. A világban zeng az „O bella, csao”.

Lendvai Ildikó: Nagy mázlim van, hogy a Lenin-lányokról egy szó sem esett