A televíziós forgalmazású díjak nyerteseinek teljes listáját böngészgetem. Körülbelül öt filmcím egy sorozattal együtt, és negyven akárhány díj. Kettő szinte mindent tarolt. Gratulálok az alkotóknak – bár keveset láttam a díjazott alkotásokból. Miért is? Elgondolkodtató számomra…


Bezzeg az én időmben

– mondanám, de minek, amikor az éves termés – nem a sorozatok jóvoltából – a műfajok arzenáljában a 70 -100-as darabszámot is meghaladta. A  piros szőnyeg azonban nem ért el a „HÁZ”-ból az Urániáig, sem Corvinig, sem a Kongresszusi Központig, sem a Parlamentig (tudniillik a televíziós műfaj akkoriban még lenézett volt mind a filmes, mind a színházi elit részéről). Csak Veszprémig tekeredhetett le, egy szemle erejéig.

A díjak és filmarányok kissé mások voltak.

Nem ünneprontásnak szánom e sorokat, de akkor egy egész ország követhette és követte is a képernyőn a fesztivál programját, s az valóban verseny volt a javából. Díj meg igen kevés. Nem emlékszem díjesőkre, de a díjak értékét épp ez adta. Tudniillik nem volt benne üzlet. Nem is járt pénzjutalommal a fődíj.

A HÁZ premizálta nívódíjjal a stábot utólag. Maradt a dicsőség.

Ma minden a pénzről szól,

az üzletről, a dicsőség meg mintha elmaradna. Holnap már senki sem emlékszik rá, sem a művekre, sem a díjeső verte alkotókra.

A piros szőnyeg meg lehet bármilyen hosszú és széles, nem takarja el, nem fedi le azokat a mély árkokat, gödröket, már-már szakadékokat, amelyek az ország testén, szellemi és kulturális értékbecslésében keletkeztek az elmúlt évtizedekben.

Így hát ezen a szőnyegen végigmenni bizony igen kockázatos.

Kapcsolódó

Húzóágazattá vált a filmipar Magyarországon

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét