Pszichoterror a köztévén – kiszolgáltatottan sodródtak a nézők

A köztévé kitett magáért. És ezzel jól betett a nézőknek. A végzetes dunai hajóbalesetben elsüllyedt Hableány kiemelését szinte az első perctől az utolsóig, egy az egyben, vágás nélkül közvetítette. Nem tudni, hányan követték az M1-en az eseményeket, de az biztosra vehető, hogy azok, akik – kíváncsiságuktól hajtva – folyamatosan nézték a tudósítást, szorongást éltek át. A szerkesztőknek ezúttal érdemes lett volna betartani a kevesebb több szabályt.

Ez így igazi pszichoterrorra sikeredett!

Miközben a mentést irányító TEK szóvivője jelezte, hogy ugyan lehetővé teszik a sajtó számára a hajó kiemelésének valamennyi részletének dokumentálását, a médiumok munkatársainak erkölcsi érzékére bízta, mit osztanak meg és mit nem. A köztévénél minden jel szerint úgy döntöttek, hogy – mikor, ha most nem – ők bizony most kiszolgálják a nézőket. Akár akarják, akár nem.

Válogatás és mérlegelés nélkül zúdult az információ mindazokra, akik az M1-en követték az eseményeket. Lényegében első perctől az utolsóig, a laikusok számára érthetetlen műszaki részletekről ugyanúgy beszámoltak, mint a megtalált áldozatok kiemeléséről. A stáb tette a dolgát, tudósított. Mindenről. A stúdióban is mindenki tette a dolgát. Biztosították, hogy a közvetítés zökkenőmentes legyen. És közben senki nem mérte fel, valójában mekkora kárt okoznak a nézőknek, a nézőkben.

Triggerelés

A pszichológiában így nevezik azokat a helyzeteket, amelyek negatív pszichés állapotot aktiválnak, beindítanak. A Hableány katasztrófájáról szóló valamennyi híradás – lényegét tekintve – alkalmas lehetett arra, hogy a nézőkben (olvasókban, hallgatókban) rossz közérzetet váltsanak ki.

Sokáig sokkoltak a felkavaró hírekkel

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy mindenkit felkavart a végzetes dunai hajóbaleset. Azokat is megérintette, akiknek semmilyen kapcsolódásuk nincs, nem utaznak és dolgoznak hajón és a rokonságukban nincsenek sem matrózok, sem koreaiak. Mindezek ellenére az átlag hírfogyasztó mégis a sajátjaként éli meg a tragédiát. A dolog hátterében egy viszonylag sokakat érintő jelenség áll.

A „triggerelés” hátterében az áll, hogy bizonyos szituációkban egy traumát átélt személy kénytelen újra élni a történteket. Egy életen át tartó nyomot hagy az emlék azokban, akik valaha érintettjei voltak autóbalesetnek, természeti katasztrófának, avagy bármilyen, hirtelen és váratlanul kialakult, emberi életet veszélyeztető eseménynek.

Az úgynevezett poszttraumás stressz zavar (PTSD) speciális tünetei általában a traumát követően jelentkeznek,

megnehezítve ezzel a történtek feldolgozását, illetve sok esetben magát a fizikai sérülésekből való gyógyulást. Ezek igencsak változatosak lehetnek, de a legjellemzőbbek a szorongás, az alvászavar, a nyugtalanság, levertség, túlzott „éberség” (minden apró jelre felfigyel az illető), és az általános rossz közérzet. Ezeket a „tüneteket” azonban nemcsak azok tapasztalják, akik közvetlen érintettjei, netán áldozatai voltak egy korábbi traumatikus eseménynek, hanem a szemtanúk is.

A manapság egyre ismertebbé váló PTSD akár évekig is lappanghat,

így az érintett nem is sejti, hogy bizony óvatosnak kell lennie, ha a barátai katasztrófafilmet akarnak megnézni a soron következő filmklubban. Ők azok, akik nem értik, hogy a most történt hajóbalesetről szóló hírek összefüggésben lehetnek az általános rossz közérzettel, avagy bizonyos furcsának tűnő testi-lelki tünetek megjelenésével. Márpedig az egykor közvetlenül vagy közvetve átélt traumát könnyen feleleveníti a most történt katasztrófa. Elég egyetlen momentum, amely kapcsolódik az egykori személyes élményhez, máris beindíthatja az emlékezés gépezetét.

A köztévé nem bízta a véletlenre

Válogatás és a kockázatokra való figyelmeztetés nélkül, non-stop zúdították a nézőkre az információkat, amelyek azonban – a szakszerű kommentárok híján – valós tájékoztatásra aligha voltak alkalmasak. A közszolgálati televízió „produkciója” így csak arra volt jó, hogy felkavarja azokat, akik az M1-et figyelve követték az eseményeket.