Reptéri kalandok egy családbarát országban és más finomságok….

Tetszenek a plakátok a Ferihegyen, „Családbarát Magyarország”, hirdetik, orosz és sok más világnyelven is az érkezési oldalon. Az indulási oldalon tegnap meg is tapasztaltuk, három gyerekkel és sok csomaggal – kezdte „élménybeszámolóját” közösségi oldalán egy családapa.

Kellemes hajnal négy órási időpontban értünk oda

Szűk kordonok között kanyarog a sor az economy bejelentkezéshez, a szélső, „Business class” kapunál senki. Korábbi kanadai és németországi tapasztalatok alapján odamentem az irányító hölgyhöz, és mosolyogva megkérdeztem, hogy három felpakolt bőröndös kocsival plusz három gyerekkel tudna-e segíteni a könnyebb bejutásban?

Mosolyogva mutatott a kordonokra, hogy ott szíveskedjünk kanyarogni.

Világos, vehettünk volna business class jegyet, mosolyogva beállunk a sorba. Egyik kocsit lökdösöm én, másikat Zsuzsa, a harmadikat a nagyobb gyerekek tolják, alig bírják, a három éves meg rodeózik mindenfele. Percenként lépünk hármat előre. Az irányító hölgy minden tizedik embert random elhívja a tök üres business class pulthoz, de mindig csak a kanyargó kordon legelejéről, ahonnan a 6-8 kapunál épp bejelentkező, csomagokat a szalagra tuszkoló embereken átgázolva kell visszajutni az üres bal szélre.

Húsz perccel később, a harmadik kanyart is bevéve megint 50 centire vagyunk az üres pulttól,

megint megkérdem mosolyogva a hölgyet, hogy esetleg nem-e lehetne-e? Még jobban mosolyog, már-már gúnyosnak mondanám, de nem mondom, hiszen családbarát, és ezért megértem, hogy azt mondja, sajnos nem, menjünk csak jobbra, még három oda-vissza húsz méteres kanyar és majd ott sorra kerülünk! Mosolyogva megyünk tovább, hiszen már elfele megyünk, bőven van időnk, meg csomagunk is, semmi gond.

Aztán újabb húsz perc kanyargás után egy tényleg kedves srácnál leadjuk a csomagokat, marad az öt kézipoggyász, azzal is elég sportos teljesítmény a kapuig sétálni, mert persze a három éves lefekszik a patyolat tiszta mozgólépcső előtt, hogy ő már ment eleget ma, nem megy tovább.

Nálam két nagy táska, Zsuzsánál is kettő, valahogy felnyalábolom a gyereket is, vonszoljuk tovább magunkat a beszállásig. Ott ismét a mosolygós hölgy vár, és boldogan lépünk szinte utolsóként az automata üvegkapuhoz, ahol be kell(ene) egyenként pittyenteni a vonalkódos beszállókártyákat. Kiosztom a gyerekeknek az útlevelüket és a kártyákat, a kedves hölgy pár méterről mosolyogva figyeli, ahogy ez egyik gyerek rögtön elejti mindkettőt a szűk üvegfolyosóban.

Én a két nagy táskával és a három évessel a karomon szintén mosolyogva vesztem el maradék családbarátságomat és hangosan mondok most már szégyelt, cifra szép szavakat (asszem a büdös bunkó volt a legkedvesebb, tényleg sajnálom, a végén a baszódjatok meg-en már hangosan nevettek a gyerekek).

A gépen már minden rendben, hamar megnyugszom,

nem vagyok haragtartó, a mellettem ülő utas hangos „istenem, bazd meg”-jei sem idegesítenek fel, amikor úgy félút táján felcsattan, hogy legalább egy minimális fegyelmet, mégiscsak én vagyok az apja, mert ő fizetett azért a helyért és nem tud se dolgozni, se aludni, pedig becsszóra nem volt extra a gyerek, beszélgettünk a repülésről és teljesen jól viselkedtek, úgyhogy az utastársnak is csak annyit javasoltam, hogy ha álmos, akkor máskor menjen későbbi géppel, vagy vegyen business class jegyet, illetve baszódjon meg, az úgyis családbarát országban.

Kellemes kontraszt volt a frankfurti leszállás után egy másik magyar utastárs, aki átadta az ülőhelyét a buszon és elbeszélgetett a gyerekekkel, aztán az újabb beszállás, ahol a business class után elsőként mind az öt családos utazót beengedték a szélesebb, nyitott pultnál, a kezemből kivették a papírokat és csippantgatták helyettem, amíg a három évest egyensúlyoztam a karomon a táskákkal.

A gépen egy kupacban ült minden kisgyerekes utazó, a tíz órás úton legalább két gyerek folyamatosan ordított, a szülők és a környező utazók megértően próbáltak helytállni, időnként egymás gyerekeit kizökkentve valami váratlan grimasszal vagy újonnan előhúzott játékkal.

A vancouveri érkezésnél is dedikált babakocsis sávon nulla kanyarral és nulla perc sorbanállással mentünk át az ellenőrzéseken. Persze lehet, hogy a mosolygó emberek mind azt gondolták, hogy baszódjunk meg, ezt nem tudom. Nem tűntek frusztráltnak.

Kapcsolódó