Siklósi Beatrix kinevezése csak tünet

Siklósi Beatrix kinevezésén most kicsit pörög a kommunikáció. Lehet, hogy antiszemita, lehet, hogy buzizik, lehet, hogy cigányozik, és ezek egyike sem erény. Azonban a kinevezése legfeljebb tünet. Olyan, mint a szepszis a sérülést követően. Az ok a seb, az élősködők csak utána kezdik zabálni az elhaló szöveteket. Feltűnő, fájdalmas, de az ok mélyebben van.

Hazánkban is. Az egyik ilyen ok, hogy a hiányos ismeretek, az évtizedekre kuktába zárt indulatok elegye kiutat keresnek. Ahogy a tehetségtelenség szülte, rosszabb esetben mesterségesen is előidézett tehetetlenség is. Azt pedig már Salvor Hardintól tudjuk, hogy: „az erőszak a gyengék végső menedéke”. Kicsit sánta, de ismert fordításban. A fordítás annyiban sántít, hogy az eredeti angol szövegből („violence is the last refuge of the incompetent”) tudjuk, alapvetően az inkompetens, a feladatra alkalmatlan emberek azok, akik erőszakhoz, demonstratív erőgyakorláshoz folyamodnak. De legalább felfújják magukat, hogy nagyobbnak tűnjenek. Netán csontig benyalnak egy nagyobb hatalomnak, és ezzel gyakorolják a sérült egójuk kompenzációs tornamutatványait. A hatalmat kiszolgáló, harsogva erősítő, illetve csendben, besúgói pozícióban leledző szocio-paraziták előretörési vágyáról aligha lehet valami különleges hatásként beszélni.

Orbán a békák alatt lassan forralja a vizet

Azt pedig Emil Gustav Friedrich Martin Niemöller tanításából tudjuk, hogy amikor a cinkosok közt felszaporodnak a hallgatók, akkor előbb utóbb elfogynak azok, akik szólhatnának. Amely tanítás azért érdemes az ismételt emlegetésre, mert Orbán ideológiai terepgyakorlata pontosan ezért működik úgy, ahogy működik. A békák alatt lassan forralva a vizet, és folyamatosan felszalámizva a társadalmat. Beleértve az egyházakat is. Az, hogy most az egyházak közösen látszanak tiltakozni Siklósi Beatrix kinevezése miatt, az lehet ugyan futólag érdekes, de valójában erősen kérdéses. Ugyanezek az egyházak ugyanis változó hangerővel, de nem egyszer hangosan csattogó nyelvvel közelítettek a hatalomhoz a korábbiakban. Esetleg „csak” kussban voltak. Orbán antiszemitizmusa nem új. Szalonzsidózása többször megjelent a beszédírói leleményekben. Holdudvarában olyanok fordulnak elő, mint a Fidesz ötös tagsági könyvének tulajdonosa, vagy Boross Péter, aki most éppen Horthyt fetisizálja. Mert a pillanatnyilag kinyalandó fenékben ezt véli trendinek.

Ám hol voltak ugyanezek az egyházak, amikor a református egyház jeltelen tagja Horthy-fétist avatott? A püspöki kar hány tagja vonult ki tiltakozása jeleként az eseményre? Nem rémlik, hogy a környék hangos lett volna a klérus tiltakozásától. Ahogy igen elszigetelt reakciókat váltott ki az is, amikor Orbán már 2012-ben elkezdte a lakosság megosztását „magyarokra” és „zsidókra”. Amely gesztussal kapcsolatban talán érdemes megemlíteni, hogy az azóta eltelt időszakban is volt olyan rabbi, aki nem egy esetben játszotta el az udvari zsidó szerepét. Amikor tehát most az egyházak tiltakoznak, akkor nem igazán megkerülhető a kérdés, hogy hol voltak mindezek a nagyszerű és tanult emberfők? Netán a kormánytól kapott pénzt számolgatták? Ahogy az is kérdés lehet, hogy milyen tömegbázisra tudnak támaszkodni? Egy olyan társadalomban, amelynek alfelében elég régóta forgatják a trágyába mártott karót.

A megosztottság gyakorlatilag tradícióvá vált

Az árkok mélyítését olyan politikai fegyverként kezeli a hatalom, amelynek forgatásakor csak az árokba betemetve képes elképzelni mindenkit, aki nem hódol be feltétel nélkül. A belső félelemkeltés, a nemzeti besúgás rendszerével való fenyegetés pedig hatalmat, pozíciót ígér azoknak, akik hajlandók előrántani a kiélezett gyalogsági ásót. Nekik nem kell, és nem is szabad gondolkodni. Akkor kerülnek előnybe, ha nem gondolkodnak. Enyhébb esetben gondolkodhatnak, de hallgatniuk kötelesség. A rendszer ismerős lehet azoknak, akik ismerték a ’90-es gengszterváltás előtti kontraszelekciós rendszereket. De miért is ne lehetne? A hatalmat jelenleg gyakorlók nagyobb része, és maga Orbán Viktor is pontosan abban a rendszerben szocializálódott. Abban ismeri ki magát, abban érzi jól magát. Vezetőként.

Az, hogy közben kereszténységről, vagy bármi másról beszél? Na és. Ha az aranycsinálás trükkjének emlegetése, vagy az örökmozgót megígérő kommunikáció hozna számára politikai hasznot, akkor a bölcsek kövének lenne nemzeti kutatóintézete. Siklósi Beatrix? Ugyan már! Szinte szóra sem érdemes tünetecske.

Kapcsolódó:

Siklósi Beatrix „köszöntése”