Szanyi Tibor: Orbán szurkol…feltételezhetően Putyinnak

Hajrá, Prigozsin! – hallható azért innen-onnan, bár ne feledkezzünk meg arról, hogy két tömeggyilkos háborús bűnös csatája bontakozik ki. A történelemnek azonban nincs vége. Bárhogy is végződjék ez a belháború, Putyinnak már semmi sem lesz jó.

Ha leveri Prigozsint, az ugyan betudható valamiféle győzelemnek, de ott marad a pötty, hogy lám, lehet lázadni a rezsim ellen. Hogy érdemes-e, azt még nem tudhatjuk, ám ha Prigozsin bármiféle eredményt ér el, az egyértelműen az ő fényes győzelme lesz, még hősi halál, vagy akár kivégzés esetén is.

Tehát:

Putyin eddig elbukta a renoméját, a diplomáciai erejét, az ukrán villámháborúját és most a belső stabilitását. Innen szép a győzelem – szokták mondani, bár az már napnál világosabb, hogy folyamatosan javul a nyugati koalíció esélye a fő harctéren, azaz Ukrajnában. A NATO természetesen nem kíván semmiféle közvetlen beavatkozásba belebonyolódni, de egy meggyengült Putyinnal szemben ez mégis bekövetkezhet. Hogy ebből atomháború indulna? Kicsi az esélye, pontosabban semmivel nem nagyobb, mint most.

A katonák, kiváltképp a főkatonák általában roppant higgadt és körültekintő emberek. Természetesen engedelmeskednek a politikai parancsoknak, csak hát nem mindegy, hogy miként? Az oroszok eddig például úgy rohanták le Ukrajnát, hogy a kezdeti pár hét óta immár bő egy esztendeje erős defenzívában vannak.

A fegyelmezett katonák azonban azt is tudják, hogy mekkora a seregük ereje

Szükség esetén persze hajlandók kockáztatni, sőt, akár a fatális hiba is belefér, de egy dolgot bizonyosan nem hagynak ki a számításaikból: az ellenfelet. Nomármost még a leginkább lerészegedett orosz tábornok is tisztában van vele, hogy az egyesült Nyugat harci ereje tíz-húszsorosan haladja meg az oroszt, a gazdasági ereje pedig úgy harminc-negyvenszer.

Tulajdonképpen hálát adhatnak az isteneknek, hogy eddig még nem morzsolták össze őket.

Nyilván tudnak azonban a kezükben lévő aduászról is, amit saját nukleáris erőnek neveznek

Ám azt is tudják, hogy “próba” hiányában viszont nem tudhatják, vajon nem lesznek-e már halottak, mire ezt az opciót komolyan lehívhatnák. Igaz, a többiek is hasonló bizonytalanságokkal küzdenek, szóval irgalmatlanul hosszú az a karnyújtás és a hozzá tartozó másodperc, amíg a mutatóujjuk a vörös gombig érne.

Elvileg Putyinnak áll a zászló, hiszen kezében van a teljes orosz hadsereg, továbbá az (elnöki) orosz elitgárda, valamint az oligarchák hűsége. Nem kevés. Prigozsinnak viszont van egy roppant kíméletlen és harcedzett hadserege. Nem túl nagy, úgy 20-30 ezer fő lehet. Azonban roppant fontos a motivációjuk.

Ez a sereg az orosz társadalom számkivetettjeiből, kalandoraiból áll, akik egy percig se hiszik, hogy a szerződésük lejártával be tudnának illeszkedni abba a rezsimbe, amely őket egyszer már – amúgy többnyire “jogosan” – megtaposta.

Nem lenne szerencsés erőltetett párhuzamokat vonni Prigozsin és – mondjuk – Hadik András közé,

de utóbbi bizony egy kisebb csapattal simán kifosztotta a szomszédos birodalom fényes fővárosát, vagy akár Lenint is ide citálhatjuk, aki ugyancsak maroknyi emberrel a háta mögött pikk-pakk megdöntötte a cári rendszert.

Annyi azonban bizonyos, hogy a Putyin-Prigozsin meccset sem feltétlenül a nyers erő fogja eldönteni, hanem akár az, hogy mit gondolnak az orosz kiskatonák, illetve az őket hazaváró szüleik, szeretteik, barátaik.

Orbán eddig már sok meccset megélt, amikor azt a csapatot verték el, aminek ő ezerrel szurkolt. Ilyen azonban nem csak a fociban lehetséges.

Kapcsolódó