Szerettem a Dunát

Bevallom egy nagy gyengeségemet: valaha szerettem a Dunát. Mármint a Duna TV-t. Még akkor is, amikor sokan kárhoztatták az ásatag szemléletet, nemzetieskedést vetették a program készítői szemére. Néztem a régi filmeket, bár azért eszembe jutott: a többnyire modern, felvilágosult nőt játszó Szeleczky vajon tudja-e, hogy miközben forgatták a filmet, magyarok százezrei vándorolnak végzetük felé az orosz pusztákon? Örültem, hogy gyakran ismételnek régi tv-játékokat, valaha népszerű programokat, például az Egymillió lépés-t.

Ez utóbbit imádtam. Bár nincs megye az országban, ahol legalább a megyeszékhelyen ne jártam volna, de élveztem a szeretetteljes figyelmet, amellyel annak a filmnek a készítői szemlélték e haza és lakói életét, búját-baját, örömét.

Amióta viszont a csatorna elnyerte a „nemzeti főadó” címet, mintha eltévedt volna a feketeerdőben. Nyilván a valahai Egymillió lépés sikere ihlette a Hazajáró programot. Aminek talán a Körbejáró lehetne az adekvát címe. A Hazajáró ugyanis nemcsak a mostani határokon belül szemlélődik, ami nem lenne baj. Hiszen tényleg a kelleténél kevesebbet tudunk szomszédainkról. Csakhogy erről szó nincs.

Legutóbb például kedves tájaimon ballagott a körbe-körbe járó

Szlovákiában, a Felvidéken. Ehhez a tájhoz kedves emlékek fűznek, ha valaha el akarnám hagyni szeretett szülővárosomat, Budapestet, csakis a Vág, a Rima, vagy az Ipoly környékén keresnék otthont, vagy a liptószentmiklósi (Liptovska Mikulas) tó mellett. Ahogy elhagyja az ember a példaszerűen szabályos polgárvárost, Kassát, csodaszép út vezet egészen Poprádig. Mesebeli erdőket tarkító zöld domboldalak, az út mentén csörgedező kristályvízű patakok, csermelyek, partjukon az avarból kikandikáló ibolyák szegélyezik az autós útját. A méretesebb dombok, kisebb hegyek tetején kastélyok, várak, sőt várkastélyok. Valamennyi felújítva, gondosan karbantartva. A betléri Andrássy kastély csakúgy, mint Krasznahorka „büszke” vára. Pedig a legtöbb ilyen palota valamelyik magyar főúri család nevét viseli, a szlovák utódok mégis őrzik emléküket.

Nem így a hazajáró

Lépten-nyomon mást sem hallani, minthogy ez is a „miénk volt”, azt is „elvették tőlünk”.

Pedig, ha máshonnan nem, a legnagyobb magyar lektűrírótól, Mikszáth Kálmántól tudható: azon a vidéken ugyan magyar főurak uralkodtak, az iparos – a drótos és az üveges –, meg a földművelő és a pásztor, a favágó és az erdőjáró a tót atyafi volt. Ők rakták a köveket, faragták a tetőgerendát a főúri lakokba. A Duna TV hazajáró lelke azonban minderről nem vesz tudomást: csak hajtogatja „a nagyhazát”, búsong az elvesztésén. Ahelyett, hogy örülne: megint a hazánk Poprád és Tátrafüred, sőt Párizs és Berlin is, ha akarjuk. Hiszen európaiak vagyunk.

Kellemes élmények

Biztos, hogy kellemes élmények is hozzájárulnak e régió iránti mély rokonszenvemhez. Kettő is akadt, elmesélem. Először közvetlenül a rendszerváltás után jártam e tájon. Szlovákia épp szakított az „elnyomó” csehekkel (szerintem a csehek legnagyobb örömére), dúlt Meciar szlovák anyácskája (Matice Slovenska), no meg persze Csurkáék sosemvolt Nagymagyarországa, fűszerezve némi Kárpát medencei képzelt kultúrfölénnyel, szupremáciával. Ismerőseim ezernyi tanácsot adtak. Legjobb, ha lekaparod az autóról a H-t, a szlovákok utálják a magyarokat. Meg ne szólalj magyarul! Nem szervezett csoporttal mentünk: csak úgy, kalandként. Szállást sem foglaltunk (nem volt még net), csak megálltunk délután 3 körül Kassa főterén, hogy szétnézzünk a városban, aztán keresünk valami szállóhelyet. Bár akkoriban Szlovákia még olcsó helynek számított nekünk, de a főtéren magasodó hotel szóba sem jöhetett: túl drága volt.

Mire visszaértünk, az autó körül kisebb csődület fogadott. Egy idősebb pár, néhány kisebb-nagyobb gyerek, Jesszus! Feltörték, széttörték a H-s autót? Mint kiderült, egyik sem. Az idős pár testvérek voltak: a férfi Kanadában élő magyar, a hölgy Magyarországon élő húga. Azt próbálták kitudni a srácoktól, hogy merre van a magyar autó gazdája. Mint kiderült, az úr húga régi vágyát akarta valóra váltani valamilyen családi emlék meglátogatásával a Felvidéken. De már a határon fennakadtak a szlovák határőrön. Kanadai úr, magyarországi nő, de mindkettő magyarul beszél? Ráadásul bécsi rendszámú autóval? (Minket akkor már meg sem állítottak a határon.) Szóval, elég elveszetten próbáltak tájékozódni az idegen környezetben. Kiderült, nekik sincs szállásuk, úgy döntöttünk, együtt vágunk neki. Kiadó szobát, turistaszálló félét kerestünk. Sok helyre benéztünk, volt, ahol a magyar beszédet meghallva, az egyikük hátrakiáltott: Keressétek meg Jóskát, az tud magyarul! (Arrafelé tényleg kevesen beszélnek magyarul.) Így jutottunk el egy munkásszállóból frissiben hotellé alakított helyre, ahol méltányos árért fürdőszobás szállásunk lett.

Hanem a recepción!

Útnak indulás előtt még azt a jó tanácsot is kaptam: oroszul meg ne szólaljak, azt még jobban utálják a szlovákok. Ezért aztán néma csendben hallgattam végig, ahogy a fiam angol, majd a kanadai úr francia, végül a húga német szavaira csak fejrázás volt a válasz. Végül bátortalanul megkockáztattam: mózsna pa ruszki? Lehetett, hiszen a recepciós hölgy is oroszul tanult kötelezően, nagyjából egy szinten volt a tudásunk. Vagyis nem tudna egyikünk sem Lermontovot fordítani, viszont minden szükséges dolgot meg tudtunk beszélni.

Egyetlen szót nem értettem: terasz.

Ennek értelme csak vagy 10 évvel később világosodott meg előttem, amikor éppen vadiúj szerelmemmel megint Liptóra készültünk. Mert nekem addigra kedvenc helyemmé vált a környék. Akkoriban úgy 0-24 órában dolgoztam, a hét hét napján. Ha néha mégis akadt 1-2 nap a pihenésre, kocsiba vágtam magam. Öt körül indultam, éjfél előtt már a liptószentmiklósi szállodában csekkoltam – és bámulhattam a szállóval szembeni rövid utca végében felsejlő hófödte Tátra csúcsait. A páromat is mély érzelmek kötötték ehhez a tájhoz: például az ő vezetésével fúrták a liptószentmiklósi tó melletti üdülő első termálkútját. 13 éven keresztül dolgozott az akkori Csehszlovákiában, végigfúrta a Felvidék összes gyógyfürdőjét. Ezidő alatt egész jól megtanult szlovákul.

Az üdülőközpont első vendégei voltunk

Szóval, a tó partján épült üdülőközpont első, igen kedvezményes árral kényeztetett vendégei voltunk. Óriási területen tucatnyi apartmanház áll, emellett gyógyfürdő, strand a csúzdákkal, játékokkal, játszóterek, kis bolt, étterem. Itt esett meg, hogy a párom szlovákul rendelt a pincérfiútól, mire ő: Kérem, magyarul beszéljenek, nekem gyakorolnom kell a nyelvet, mert magyar vendégekre is számítunk.

12 pont

Miért nem lehet hasonló példákat hozni? Miért kell örökké az „ezeréves” határokat mutogatni, amik azon kívül, hogy értelmetlenek, még hazugok is. Ha el is fogadjuk, hogy Árpád nemzetsége, meg a hozzá csatlakozott hat másik nagycsalád kb. ezer évvel ezelőtt verte le sátrai (na jó, jurtái) tartófáját nagyjából Pusztaszer környékén, az kizárt, hogy lóháton elzarándokoltak volna a déli Kárpátok végéig, vagy a Vaskapu alá, kizárólag abból a célból, hogy körbepisiljék a szállásterületüket. Jóval kisebb volt ez annál.

Egy „nemzeti főadótól” minimum elvárható, hogy erősítse – ne torzítsa – a nemzettudatot.
Gyakran nehéz eldönteni, hogy tudatos hazugságról van-e szó, vagy tényleg nem ismerik a tényeket? Az ünnepek alatt a Hazajáró korábbi adásait ismételték: ezúttal Erdélyben kószált a csapat. Márciusi lehetett a felvétel, mert ilyenformán búcsúzott a Hazajáró egyik tagja a helyi polgármestertől: ha megőrizzük a magyarságunkat, valóra válhat a márciusi ifjak utolsó pontjának követelése.

Na kérem. A 12 pont 12. tagja: Unió Erdéllyel. Nem valamiféle „kommenista” álláspont alapján, hanem a fennmaradt, eredeti, Landerer-Heckenast nyomdában készült kiáltvány egyik példánya szerint. Tehát nem „Vissza Erdélyt!”. A XIX. századi fiatalok még tudták – amiről ezek szerint a nagymagyaroknak gőzük sincs: a történelem – sőt az ezeréves történelem – során Erdély csak néha volt a Magyar Királyság tagja: többnyire önálló fejedelemség volt, ami hol szövetségben működött a magyarokkal, hol meg nem. Ennél is rosszabb, hogy nemhogy több száz évre, még tíz évre visszamenőleg sem működik a stáb „történelmi” emlékezete. Különben tudnák: a márciusi ifjak 12. pontja 2007-ben megvalósult: Magyarország unióban van Erdéllyel: az Európai Unióban.

Ennél is szomorúbb, hogy milyen eredményesen működik a gátlástalan ámítás: a Hazajáró a közönség szavazatai alapján nyerte el a Príma Primissima díjat 2017-ben.