Na ja, majd pont egy Esterházy gróf fog ismerni egy Nuszbaumot — Lapzsemle

Egy gyönyörű kalapemelés a deportáltak előtt

Máris túl sok szó esett Takaróról, megbízóiról és a hasonszőrűekről. Mai lapzsemlém legfontosabb része következik: pár perc igazi irodalom, Esterházy Péter emlékére.
Az alábbi részlet Esterházy Péter „Harmonia caelestis” című művéből származik. Az arisztokrata család 1951-ben a kitelepítésre készül. A csomagolás közben Artúrné, a megrendült házvezetőnő szokatlan vendéget jelent be…

„– Ki az a Nuszbaum bácsi?

– A fűszeres a Lövőház utcából. Nem tetszik ismerni?

– Nem én.

– Nagyon akar beszélni a kegyelmes úrral. Beengedhetem?

– Nem lehetne máskor? Mondjuk jövő csütörtök délután ötkor teaidőben Horton, annál a kuláknál, ahová a szállásomat áthelyeztem.

– Mért tetszik beszélni erről? – szipogott az asszony. – Nagyon izgatott a szegény öreg. Hadd engedjem be.

Nagypapa bólint, Artúrné beenged, Nuszbaum úr mélyen meghajolva jő, köszön, nagypapa gyanakvóan biccent.

– Jó napot.

– Nuszbaum Mór vagyok. Nem tetszik ismerni? Na ja, majd pont egy Esterházy gróf fog ismerni egy Nuszbaumot. – Amikor nagypapa hazajött a fogságból, állt sorban a Joint segélyhelynél. Nézik a nevét, Móric, rendben, anyja Schwarzenberg, rendben, nű, Móric bátyám, de hogy sikerült ezt a szép családi nevet szerezned.

– Tessék, Nuszbaum úr.

– Hát mégis tetszik tudni, hogy Nuszbaum vagyok?

– Most mondta.

– Ja, hacsak úgy nem!

– Mivel szolgálhatok, Nuszbaum úr?

– Kérem, én nem akarok achremből jönni…

– Achrem? Várjon csak… Az első világháborúban Galíciában szolgáltam pár évet. Alajos öcsém is ott halt hősi halált. De erre a városra nem emlékszem…

– Az nem város kérem, mármint az achrem. Az achrem az ez! – Azzal afféle „hátulról mellbe”-mozdulattal, jobb kezével nyakatekerten megvakarta a bal fülét. – Tetszik érteni.

– Mondjuk – mondta nagypapa kedélytelenül.

– Na, szóval én nem akarok achremből jönni.

– Jöjjön nyugodtan achremből! Csak jöjjön már! – kiáltott nagypapa türelmetlenül a félig pakolt kofferek közül.

– Kérdem én: ki az a Nuszbaum? A Nuszbaum az egy senki! Egy nagy nímand, kérem szépen, egy Esterházy mellett. Most tessék nekem őszintén megmondani: nincs igazam?

– Nem tudom, mire akar kilyukadni. – Nagypapa feszengett.

– Hallottam erről a bajról, amibe a kegyelmes úr jutott. Micsoda baj, én aztán tudom! Nekem ez benne van a véremben ötezer éve. Ez a futkosás ide-oda, felkapni azt a kis motyót, mindig menekülni, ki tudja, hová. Ismerjük mi, kérem, nekem már a nagyapám is, amikor Galíciából menekült… Meg az egész ószövetségi bolyongás, negyven év a sivatagban, az a sok hercehurca, kérem, az is itt van a véremben…

– Kedves Nuszbaum úr, ha szabad kérnem, térjünk, ha van, a tárgyra…

– Tetszik látni, csak beszélek, beszélek, egy ilyen fecsegő vénember, és feltartóztatom a kegyelmes urat.

– Hát őszintén szólva…

– De mielőtt rátérnék a tárgyra, csak azt akarom mondani: ne tessék erről a Rákosi Mátyásról megítélni bennünket. Ezt mi nem szeretjük… – Ő is elkövette azt a hibát, mint a házvezetőnő, suttogni kezdett. – Az egy azesz!

– Aha – mondta nagypapa, és belepottyantak egy nagy csöndbe. – Hát kedves Nuszbaum úr, nagyon örültem…

– Tessék várni, tessék várni! Még el sem kezdtem, amiért jöttem.

– Lehetne akkor röviden?

– Megpróbálom, csak tetszik tudni, mielőtt idemerészkedtem volna, arra gondoltam, a kegyelmes úr majd egyszerűen kidob.

– Hát ha már említi…

– Mert amikor meghallottam, hogy a kegyelmes urat holnap kitelepítik, összeállítottam egy csomagot. Itt van, kérem. És ne tessék engemet kidobni vele!

– De hát mi ez? – képedt el nagyapám.

– Én megjártam a poklok poklát az egész családommal. Én tudom, hogy ilyenkor mire van az embernek leginkább szüksége. Ez egy ilyen csomag, kérem. Én állítottam össze. Tessék megbízni az én nagy tapasztalatomban.

Nagyapám haragra lobbant. Nem volt nagy tapasztalata a nem rangbéliekkel való érintkezésben. Ez idő szerint azt vette leginkább zokon az új időkből: az új relációkat.

– De hát csak nem képzeli, hogy én egy ilyen könyöradományt…

Nuszbaum átölelte a csomagot, egészen közel lépett nagypapához.

– Kegyelmes úr! Nagyon szépen kérem, fogadja el! – Némán nézték egymást. – Elmondjam? Amikor 1944-ben sárga csillaggal a mellünkön elhajtottak bennünket a nyilasok, a kegyelmes úr épp arra járt a Lövőház utcán. Halszálkás öltönyben, sétabottal a kezében, szürke kalappal a fején. – Ezt ismertem Hortról, minden vasárnap ezt viselte nagypapa, halszálka, sétabot, szürke kalap, így ment a templomba. A párttitkár meg akarta tiltani, főleg a sétabotot, de nem lehetett, mert vallásszabadság volt. Féltem tőle, a halszálkáktól, nem mertem a zakóhoz hozzáérni, nehogy megszúrjon, pontosabban, nehogy megfulladjak, mert azt már tudtam, a halszálkától meg lehet fulladni. – Akkor a kegyelmes úr megállt a járda szélén, és ahogy elhaladtunk az úttesten… egy gyönyörű mozdulattal, mélyen megemelte előttünk a kalapját!

– Nem is emlékszem… De hát ez igazán nevetséges semmiség…

– Semmiség? Én ezt sohasem fogom elfelejteni! Tetszik tudni, mit jelentett ez nekem akkor, ott, abban az állapotban? Újra embernek éreztem magam! Tetszik érteni? Embernek! Kiegyenesedtem, és belenéztem a géppisztolyos nyilas pofájába!

– Ez csak a maga lelki erejét dicséri, Nuszbaum úr…

– Nem igaz, kérem. Nekem ez a nyilvános kalapemelés adott erőt a későbbi borzalmakhoz is. Az egész családom elpusztult. Mind egy szálig!

Ez a „mind egy szálig”, ez valahogy zsidó szokás – jutott hirtelen nagyapám eszébe. Egy arisztokrata család nem pusztul ki egy szálig. Valahogy mindig marad valaki. Négyen, egy csatamezőn, egy órában hősi halált halni: igen, de mind egy szálig nem. Valahogy ilyen a számtan.

– Mind egy szálig! De tetszik tudni, hányszor eszembe jutott az a kalapemelés? Hogy akkor valaki, ott a Lövőház utcában, visszaadta a méltóságérzetemet! – Nuszbaum úr lihegett a fölindultságtól, arcát megtörölte a zsebkendőjével. Majd fáradtan így szólt: – Hát ezt akartam elmondani, hogy én csak adósa vagyok a kegyelmes úrnak.

– De hogyhogy ezt csak most mondja, ennyi év után?

– Mindig akartam, de nem volt bátorságom. Most… úgy éreztem… közelebb kerültünk.

– Nem – mondta hallhatatlanul és kétségbeesve nagyapám.

– Közelebb kerültünk… talán… – Az ajtóból visszafordult: – Az én Istenem áldja meg, kegyelmes úr!

Mintegy függöny.

– Jobb volna, ha ez a Nuszbaum volna az Isten. Láthatóan jobban járnék.”

(Esterházy Péter: Harmonia caelestis. Magvető, Budapest, 2000. 574-577. oldal)