Banánköztársaság
Talyigás Judit: ….október 23. az Erzsébet hídról…
Álltam az Erzsébet híd korlátjára támaszkodva. A lábamnál Pamacs kutyám, mintha csak a szokásos séta közben nézelődnék. A Vas utca felől jöttünk, a SZFE épületével szemben kisasztalok mellett üldögéltek és beszélgettek néhányan, kávéjukat kavargatva.
Csend és nyugalom
Minden a hosszú hetek óta megszokott képet mutatja: néhányan fényképezik a piros-fehér szalagokkal felöltöztetett épületet, mások a diákok és tanáraikkal szolidáris támogatók képeivel borított óriás falakat nézik, mint egy szép kiállítást.
A Rákóczi úton az Erzsébet híd felé sétálok…
a máskor sietős léptű emberek helyett egyre több fiatal és idős álldogál a járdán, természetesen maszkban és beszélget. Egy fiatalember angolul kérdezi mi lesz a nagyszínpadon, amit az úttesten már felállítottak és a hangosítók is várakoznak az út szélén, hogy munkába álljanak. – Nem zenekari fellépés? – kérdi, miközben kutyáink is barátkoznak. – Oh persze emlékezés 56 októberére, igen hallott róla. Hallott a fiatalokról is, akik az egyetemi autonómiáért álltak ki. Itt marad, megvárja őket!
Sétálunk a híd felé néhány rendőrautó és rendőr küzd a hihetetlen autóforgalommal, ami az Erzsébet hídról ömlik a Rákóczi útra, hogy időben eltereljék őket és szabad legyen az út a felvonulók előtt. Egyre sűrűbb az álldogálók, a várakozók, a menethez később csatlakozók száma, fiatalok és családosok, magányosak, no és persze kutyások.
Állok az Erzsébet híd korlátjára támaszkodva,
előttem a holokauszt áldozataira emlékeztető gyönyörű alkotás. Arrébb fiatalok fáklyákkal állnak az út szélén. Csupa várakozás a környék. Szinte látom, ahogy a gyönyörű épületek is kicsit előre hajolnak, összesúgnak: No látjátok már őket?
Még nem látjuk őket, de halljuk az éneket
Határozott tiszta és hívogató! Aztán meglátok egy megnevezhetetlen alakú kinézetű talán narancssárgás teherautót (?) és mögötte a vidám maszkos – sajnos nem a velencei fesztivált idéző hangulatú maszkokkal – az egymástól tisztes távolban vonuló, éneklő tömeget. Hihetetlen, ahogy egyre többen fáklyát vesznek magukhoz, idézve azt az 56-ot, amelyről ki mikor járt iskolába mást és mást tanult.
Énekelnek és összhangban tapsolnak,
és amikor a rendőrök csupa jó szándékkal, mégis megállásra kényszerítik őket és feltorlódnak, újabb vidám tapsba kezdenek. Nézem őket és döbbenetem érzem, ahogy a könnyem kicsordul: de jó! de jó nagyon sokan eljöttek! Elindulnak fel a Rákóczi útra és hosszan hallom, ahogy nézem a vonulók végtelennek tűnő sorát, a vidám, jókedvű énekük.
Nagyon közel lakva, s mert már elmúltam…no igen ..éves …és mégis csak járvány van, itthon a korszerű technikának köszönhetően voltam veletek: vonuló ismerős és ismeretlen barátaim.
Gyönyörű volt már a színpadi műsor kezdete is, Beethoven Egmont nyitánya
A tömeg csendben hallgatta. Pedig hosszú. Talán nem is mindenki tudta, hogy ez 56 forradalmi zenéje, ezt közvetítette a Rádió anno. A taps után, ami a zenének szólt és fogadta a SZFE ötödéves rendező hallgatónőjét, tiszta egyértelmű megfogalmazást hallhattam, amit egyértelműen a Miniszterelnöknek címeztek. Mindannyiunknak mást üzent, hiszen múltunk, ismereteink, vágyaink más és más. Számomra a legfontosabb gondolata:
„Egyedül kezdtük… de már nem vagyunk egyedül! Amit elkezdtünk azt csak közösen, már tudom, csak úgy lehet elérni.”
Nincsenek egyedül, mert sokaknak van igénye változásra,
mert az SZFE hallgatói, tanárai se a változás ellen, hanem a kiszolgáltatottság ellen tiltakoznak. Látszólag nagyon messziről jött az ipar vidékéről a Suzuki autógyár szakszervezeti vezetője, de egy a hullámhossz, amikor beszél a gondjaikról és a végén: Hívjatok ha kell, jövünk, veletek vagyunk! ..nos igen ez a szolidaritás. A beszédeket a fiatalok azt gondolom ez alkalomra írt 56-os megemlékezéses jelenetei szakítják meg. Értem színész, rendező, dramaturg forgatókönyvíró, csupa alkotó és előadó személyiség, akik megosztották velünk sajátos egyedi érzéseiket ebben a formában. Köszönet érte.
A pillanatnyi csendet megtölti a száz éneklő nő közös hangja,
a művészet más szépségét a tömegnek küldve, jó volt hallani a tökéletes összhangot, pedig nem egy összeszokott kórus, az alkalom az ünnep? a tiltakozás? hozta őket össze.
A dal után az oktatást képviselő szakszervezeti vezető sorolta, hogy szépen sorban a sok ígéret és változtatás, hogy sodorta egyre nehezebb helyzetbe a tanárok egy részét, hogyan veszítették el a közalkalmazotti státuszt, és a járvány idején utolsó pillanatban vezették be az új NAT-ot ezzel a tanárokra az amúgy is átlagostól eltérő időszakban újabb terhet raktak, …és csatakozott az egészségügy, az orvosnő, aki halk szavúan, de egyértelműen megértette,
”a jószándék kevés! Több kell: – az értelem ..”
Mert az új törvény alapvetően az, amit a tisztességes orvosok igényeltek
De attól van baj, hogy a törvényhozók nem értik, nem a bevétel növelése, hanem az orvosi eskü miatt kell, mert a betegek ellátásának biztosítása miatt vállalnak több helyen munkát. Ha nem hallják meg, nos akkor baj van és baj lesz az ellátással. E képet csak tovább pontosítja az egészségügyi szakdolgozók képviselője. Ha ők nem érzik jól magukat a munkahelyükön mi lesz velünk? most és a későbbi betegekkel?
Nézem a maszkos hallgatóságot a tapsoló tömeget.
Járvány van. Az egészségügyi az oktatási területen dolgozókon a legnagyobb teher. Itt az ideje megérteni őket! Váratlanul új csapat vonul a színpadra. Zenészek. Első szavukkal vállalják saját magukat. 1956 kapcsán nem szoktak megemlékezni a cigány áldozatokról. Akkor is együtt voltunk, most is együtt vagyunk – mondja a Prímás. Sorolja a neveket : Szabó Ilonka, Dilinkó Gábor, Fehér Nándor, ………………sokan voltak…… van akit börtönre ítéltek, de voltak akiket kivégeztek. Aztán zenéltek. Milyen jó, hogy a teret, az embereket az ott lévőket és másképpen velük lévőket, ennyi fajta zene ölelte körül.
Késő van és sötét, lassanként a fáklyák is elalszanak, de a tömeg bár hűvös van, alig fogy
Az SZFE -n tanuló és bízom benne diplomát is kapó rendező lány, a magabiztos, zárja a találkozót. Aztán felhangzanak a Himnusz hangjai. A szememben könnycsepp sok meg nem ünnepelt október 23. után már sok-sok éve nemzeti ünnepünk ez a nap, és most megint önként ünnepelt a nagyon színes fiatalokból és idősebbekből álló tömeg, bízva abban, hogy megértik a szavát.
(Tajigás Judit írását a kereksztal-mp blog adta át közlésre. Köszönjük)
