Turista voltam Budapesten minisorozat 4. rész: Így szeret bennünket a MÁV!

A minisorozat befejező részében a MÁV áldásos tevékenységét próbálom a kedves olvasóknak visszaadni. Talán ezzel kellett volna a sorozatot kezdenem, de úgy gondolom, így hatásosabb a befejezés, és sikerül egy kerek egészbe foglalni mindazt, amit turistaként megéltem Budapesten.

A Keleti…..

Az alföldi utasok többnyire a Kőbánya -Kispest állomásra, a Nyugati pályaudvarra és a Keletibe érkeznek. A szűkre szabott időmbe csak az első kettő fért bele, de ennyi éppen elég is volt. Valahol azt olvastam, a magyar vasútnak öt ellensége van: a négy évszak és az utasok. Aki gyakran utazik vasúton, ennek minden gyönyörét megtapasztalhatta. Mindennaposak a késések, a kocsik többsége koszos, az illemhely pedig….az van.. Csak használni ne kelljen. Ráadásul a buta magyar ezért a “szolgáltatásért” még fizet is, nem is keveset. Aki mondjuk, Debrecenből időre akar vonaton a fővárosba érkezni, a legbiztosabb, ha legalább eggyel korábbi járattal indul el, így talán nem késik el. Szerintem olyan nap nincs a vasútnál, hogy a intercityk mindegyike pontosan érkezne meg a végállomásra. A többi járat hol volt, hol nem volt, …hagyjuk.

Velem igazán nem volt a vasútnak szerencséje.

Mindkét igencsak lepukkant vasútállomásra eső utáni napon látogattam el, így megtapasztalhattam milyen büszke és erős vára a NER–nek az államvasutak.

A Kőbánya-Kispesti vasútállomás

egy nyomornegyed képét mutatja akkor is, ha süt a nap, esőben pedig egyenesen fenomenális. Mondom előző nap esett, de a peronra még különböző rejtett helyekről ömlött a víz, mintha a Balatonon lettem volna. Tócsa itt, tócsa ott, víz mindenütt. A gyalogos lépcső leírhatatlan állapotban volt, koszos, madárszaros és életveszélyesen csúszós volt, a korlát nem tartott semmit. A mozgólépcső akkor éppen nem működött, talán beázott az irányító rendszere, ki tudja. Ott, ahol semmi sem működik, minden és annak az ellenkezője is elképzelhető. A lépcsőzés után, újabb tócsák fogadták a csomagjaikat húzó embereket, mivel mindenütt a víz volt az úr, így senki sem tudta száraz lábbal a későbbi célját megközelíteni. Mindezt még olyan apróságok is tetézték, mint lógó vezetékek, rozsda ette korlátok. Az állomást még balkáninak sem lehet nevezni, mert azt a MÁV tisztelt vezetői még képesek lennének, és elismerésnek vennék.

Csodálkozom azon, hogy még senki sem szenvedett maradandó sérülést

a forgalmas állomáson, ahol naponta tízezrek – köztük sok turista – fordul meg, és találkozik a végtelenül lepusztult, világvége hangulatot árasztó létesítménnyel. A 21.században ilyen körülmények között utazni és ezért még fizetni is, több mint pofátlanság. Aki járt a Kőbánya-Kispesti állomáson tudja, miről beszélek. Budapest egyik szégyenfoltja, amelynek az állaga napról napra romlik, egy nagyobb szél talán össze is dönti. Régen megérett már arra, hogy felrobbantsák ezt a semmire sem alkalmas koszfészket. És akkor csodálkozunk, hogy a fővárosban elszaporodtak a patkányok. Ez az állomásnak mondott roncshalmaz biztos megélhetést jelent a rágcsálóknak.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük