„A forradalom csoda volt. Elbukott, de mégis győzött” – fejtegette újbeszélül Nagyváradon Semjén Zsolt. Tudjátok, Orbanisztán második embere, a fejedelem célzás közben meg nem remegő két (egyház- és nemzetpolitikai) balkeze. Rénszarvas, jegesmedve és más trófeákért felelős tárca nélküli miniszter, aki teológiailag és szociológiailag egyaránt szóról-szóra felkészült. S mint az iménti alapvetése sejteti, már történészi babérokra is tör! No, akkor az iménti idézet szellemében fussuk csak át nagy vonalakban az ország semjéni történetét!


„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is;
aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”.
(George Orwell: 1984)

Catalaunumnál 451-ben Attila

némi burgundi segítséggel ripityára verte vizigótokat és az alánokat. Győzött – tehát akkor ugyebár mi „mégis elbuktunk”.

Árpád serege 896-ban Bécsnél tángálta el Szvatopluk hadait, majd Morvamezőn megfutamította az új morva királyt is. Két győzelem. Két „mégis vesztettünk”.

Burgundiában kalandozó őseinket 910-ben, már a hazaúton, az I. augsburgi csatában lepték meg a frankok és a bajorok. Az eredmény: részleges vereség. Ami semjéni felfogásban nyilván azt jelenti: félgyőzelem.

Ám a II. augsburgi csatában Lech-mezőnél I. Ottó a szász, frank, sváb, bajor, cseh hadak élén irgalmatlanul helybenhagyta a magyar portyázókat – azaz hurrá, mert „mégis győztünk”.

Ugorjunk, mondjuk 1241-be!

Muhinál a tatárok döntő csapást mértek IV. Béla seregére, majd feldúlták az országot. Semjén szerint ez nyilván „mégis dicső diadal”!

S ha hihetünk a nagy vadásznak, 1441-ben a „mégis vereség” miatt lógó orral hagyhatták el hadaink a nándorfehérvári csata helyszínét, miután sikerrel visszaverték Murad török szultán hódítani indult seregét.

S a „mégis kudarc” mardosó érzésével a kebelében térhetett haza az 1456-os 2. nándorfehérvári diadal után Hunyadi János is, aki rettentesen elpáholta a tízszeres túlerővel támadó törököt… E nemzeti „mégis bánatra” emlékeztet mindannyiunkat máig a déli harangszó…

Hanem amikor 1521-ben, legyőzvén a 66 napig hősiesen ellenálló szerb és magyar védőket, elfoglalta I. Szulejmán a nándorfehérvári várat – na az volt ám a semjéni „mégis győzelem”! Meg öt évvel később a legemlékezetesebb hadi „sikerünk”, a mohácsi vész… Csoda-e, ha Ady még évszázadokkal később is azt írta: „Nekünk Mohács kell”?…

S – ha következetesen alkalmazzuk a történelmi újbszél e pompás módszerét

– már csak felsosorolásszerűen: „mégis veszteség” volt Buda visszafoglalása a töröktől 1686-ban, és Savoyai

Jenő győzelme II. Musztafa hadai felett 1697-ben, a zentai csatában. Ám „mégis győzelemnek” kell tekintenünk, hogy a napoleoni sereg Győrnél megfutamította a Hadik huszárokat, majd a franciák fel is oszlatták és Székesfehérvárról haza is zavarták a teljes magyar nemesi felkelő hadat. Ahogyan „mégis diadalnak” titulálhatjuk a semjéni történelemszemlélet szerint a két hatalmas múlt századi bukást, amelyek hatását máig érezzük: az első „nagy” háborút lezáró, mérhetetlen veszteséggel járó trianoni, majd a második világháborút követő párizsi békét…


Világos? Apropó Világos!

Ott a fegyvert letéve „mégis győztünk”. Persze, a sok elesett hős honvédet, meg a vértanúkat leszámítva.

Azt és a többi „mégis diadalt” nagy nehezen – fogyatkozva és gyászban – épp hogy túléltük. S ne adja az ég, hogy várjon még ránk egy-két semjéni „mégis hadi siker”! Abba már igazán mind belepusztulhatunk… Tényleg, újbeszélül, semjéni nyelvjárásban hogy mondják azt, hogy demokrácia? „Mégis diktatúra”?…

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét