Ujhelyi: a kormánypárt főállású hergelői köpködni fognak, az ellenzékiek Fidesz-kollaboránsnak tartanak majd

A mai nyílt levelem után a kormánypárti oldal főállású hergelői – a lényeg megismerése és megértése nélkül – menetrendszerűen köpködni fognak, az ellenzéki érzelmű tábor egy része pedig árulónak és Fidesz-kollaboránsnak fog kikiáltani. Pedig egyik sem vagyok. Épp arra a végtelenül szomorú helyzetre akarom felhívni a figyelmet, hogy milyen nemzetromboló dolog mindent fekete-fehér mátrixban szemlélni – írta vasárnapi szokásos nyílt levelében Ujhelyi István közösségi oldalán.

Hagyjátok, hogy büszkék lehessünk!

Az elmúlt évtized „politikai uszulásának” eredményeként szinte mindenhez aszerint viszonyulunk, hogy melyik szekértábort sejtjük mögötte. Magyar sajátosság, hogy nálunk mindennek van pártállása, még az időjárásnak is. Ha a nemzeti fociválogatott kapusa kiáll a szivárvány-családok mellett, akkor már az addig istenített sportteljesítménye is egycsapásra megkérdőjeleződik a fideszes buborékokban. Azok a kormánypártiak, akik felszabadult pillanataikban büszkén éneklik üvöltve az „István, a király” legendás dalszövegeit, közben tehetségtelen libsinek tartják a szövegíró Bródy Jánost, miután volt mersze elénekelni a hatalomról, hogy „ezek ugyanazok”. De ne legyünk igazságtalanok, mondhatjuk ugyanezt fordítva is: az ellenzéki buborékban Borbás Marcsinak még a receptjeit is utálni kell, csak mert felvállalta kormánypártiságát, ahogyan Vidnyánszky Attila rendezéseit is magabiztosan kritizáljuk, de a Nemzetibe azért nem ülünk be, amióta nem Alföldi Róbert vezeti.

Nyilván minden sértettség és minden rossz íz mögött sok igazság van,

a dafke kultúránk egy része pedig bizonyosan még jogos és megkerülhetetlen is. Jó lenne viszont néha – a szükségszerű és indokolt ellenféli pozíció fel nem adása mellett – felülemelkedni a szekértábor indukálta viszonyulásokon. Itt van például az atlétikai világbajnokság, amely a mai napon ér véget Budapesten. Én végtelenül büszke vagyok arra, hogy ilyen színvonalon és ilyen sikerrel zárul ez a világesemény és amikor csak tehettem, a tévéképernyő előtt együtt izgultam a magyar atlétákért, együtt örültem velük, amikor megdöntötték saját, egyéni rekordjaikat. Igen, kifejezett büszkeséggel tölt el, hogy Budapesten rendezték meg az atlétikai világbajnokságot és végtelenül elszomorít, hogy ebből sem sikerült egy valódi, nemzetegyesítő ünnepet csinálni. Persze, hosszan lehetne arról elmélkedni, hogy ki kezdte az egész politikai acsarkodást (igen, a Fidesz osztotta tudatosan egymásnak feszülő szekértáborokra a nemzetünket) és hogy kinek lenne inkább több dolga és lehetősége javítani ezen a helyzeten (igen, a Fidesznek, mint a hatalom kontroll nélküli birtokosának lenne dolga először érdemi gesztusokat gyakorolni), de az nem fog előrébb vinni.

Meg kellene tanulnunk túllépni saját egónkon és nem a rövid távú politikai haszonszerzésnek alárendelni minden megnyilatkozásunkat

Igen, továbbra is azt gondolom, hogy Németh Balázs aktív főszereplője és alakítója volt korábban annak, hogy megcsúfolják a közszolgálatiságot és hogy hamis hírekkel, tudatosan elferdített és manipulált információkkal szolgálják a Fidesz érdekeit a közpénzből fenntartott közmédiában. Ez elévülhetetlen bűne és személy szerint nem is fogom sem megbocsátani, sem elfelejteni neki. Arról is vitatkozhatunk, hogy vajon a szakmai felkészültsége repítette-e az atlétikai világbajnokságot lebonyolító cég vezérigazgatói székébe vagy a kormánypárti kapcsolatai, de annak ellenére, hogy nem ismerem az elmúlt időszakban végzett munkájának minden apró részletét – és itt jön a lényeg -, meg kell emeljem a kalapom a szervezők előtt a világbajnokság lebonyolítása miatt. Amit egyszerű nézőként láttam és tapasztaltam, az profi, méltó és közös hazánk jóhírét erősítő teljesítmény volt. Nem fáj kimondani. Miért is fájna?

Persze, arra majd tételesen és hitelesen válaszolni kell, hogy mindez miből és hogyan valósult meg

Ismerjük ugyanis a kormány igencsak bőkezű és laza közpénzkezelését, ha sportról van szó: az egyébként szintén sikeres vizesvébé költségeit például eleinte az állam 25milliárdra tervezte, végül 120milliárdba került az adófizetőknek; a beruházások költségvetési túlárazása pedig legalább akkora gond, mint a szervezési költség. Ráadásul tisztességesen még mind a mai napig nem számoltak el vele. (Kedves fideszes kommentelők: a Budapestre tervezett olimpiával kapcsolatban is teljesen jogos elvárás – nem pedig „álomgyilkosság” – volt, hogy átlátható tervezés és költségvetés mellett a közpénzt megtermelő magyar emberek dönthessenek arról, kell-e ez nekik ennyiért vagy sem.)

• És igen, határozottan megvetem és ártalmasnak tartom azt, ahogy Orbán sajátos diplomáciai csúcsot próbált rászervezni az atlétikai vébére; a nemzetközi sajtó szájhúzás mellett kénytelen volt mutogatni a sok helyen elfogadhatatlan szereplőknek tartott illiberális bandát. Országimázs szempontjából a kevesebb itt több lett volna, vagy legalább néhány meghívott európai vezető tapsa a válogatott sportolóiknak pozitív tartományba tolta volna a demokratikus szövetségi rendszerünkben megtépázott magyar tekintélyt.
• És igen, minden dicséretem mellett azt is tartom, hogy végtelenül gusztustalan, pitiáner gengszterizmus, ahogy a Fidesz-kormány megszegi az atlétikai világbajnokság kapcsán a fővárosnak tett minden ígéretét; ez nem is maradhat érdemi politikai válasz nélkül. Ezt azonban a politikai ringben kell tartani és ott lejátszani. Tapsolhatunk, drukkolhatunk együtt a magyar hősöknek akkor is, ha előtte és utána újra ölre megyünk a saját igazunkért a világbajnokság körüli vitákban.

Végtelenül unom és végtelenül feszít,

hogy amióta a Fidesz maga akarja megmondani: ki az igazi magyar ember és ki nem az, már azt a jogomat is megkérdőjelezik, hogy őszintén könnyezzek, amikor a Himnuszt éneklik egy győztes magyar sportolónak. Hogy köpködő kommentárokat kapok, ha nemzeti színű arcfestésben üvöltve drukkolok a magyar fociválogatottnak az EB-menetelés idején.

Miért akarjátok ezt is elvenni? Miért nem hagytok minket is büszkének lenni? Egy magát nemzetinek mondó tábor épp a nemzeti összetartás egyik fontos élményét rúgja szét.

• Számomra öröm volt látni a magyar atlétákat a budapesti helyszínen küzdeni.
• Öröm volt látni, hogy milyen sokat tett hozzá a teljesítményükhöz a sok tízezer magyar szurkoló hangos támogatása.
• Öröm volt látni a profizmust, a szervezettséget.

Végtelen ugyanakkor a düh, amiért a hatalom által fűtött politikai idegháború még a közös öröm lehetőségét is megtagadja. És szomorúság, hogy az ellenzéki tábor keménymagjában sem mindenki képes bizonyos helyzetekben az emelkedettségre. Változzunk mi is, hogy változzon a rendszer!