Valóra váltak legszebb álmai

„Hála a színház különleges varázsának… az igazi csodálat olyan gondolatokkal szemben tölti el szívünket, amelyek előzőleg talán távol álltak tőlünk, és mégis annyira hatnak ránk, hogy azt képzeljük, bennünk is éppúgy megfoganhattak volna.” Jean Cocteau francia drámaíró lényegre törően fogalmazta meg azt, ami a színház lényege. És ezeket a fent említett gondolatokat akkor érezzük át a maguk teljes valóságában, ha azok, akik közvetítik, estéről-estére nemcsak tehetségüket, de szívüket-lelküket is hozzáadják. Ilyen színész a Jászai-díjas Érdemes művész, Kubik Anna, a debreceni Csokonai Színház művésze, aki elnyerte a legjobb színésznőnek ítélt díjat a 28. brassói Nemzetközi Kortárs Dramaturgiai Fesztiválon.

A brassói seregszemlére, amely az eredeti, újszerű dramaturgiájú előadások bemutatására törekszik, a Csokonai Színház Az ajtó című előadása kapott meghívást, melyben Kubik Anna a különös házvezetőnő, Emerenc alakját kelti életre. A Szabó Magda regényéből készült adaptációt óriási közönségsiker övezte a november 15-én tartott előadáson.

– Egy régi emlék fölidézésével kezdem a beszélgetést, és arra kérem, ne nevessen ki. Ugyanis még pályája kezdetén úgy gondoltam, hogy Ön és Bubik István testvérek, s az egyetlen betűnyi különbség azért van a nevükben, mert nem akarják, hogy tudjuk: bizony testvérek.

– Nincs egyedül, sokan hitték rólunk ugyanezt. Osztálytársak voltunk a főiskolán. Első nap, egészen véletlenül, egymás mellé ültünk. A bemutatkozáskor derült ki, hogy majdnem egyforma a vezetéknevünk, meg az is, hogy mindkettőnknek erős a vidéki kötődése. Ennyi volt a figyelemfölkeltő véletlen – ami nem volt az, hiszen az első perctől – egészen az ő haláláig, sőt, azon is túl – lelki rokonság volt köztünk. Egymásra épült az életünk, a szakmai pályafutásunk. Együtt kezdtünk a Nemzeti Színházban, együtt léptünk föl a nyári játékokon. Nagyon fontos volt számomra a véleménye. Sarkallt, erőt adott, s mindezt olyan évődősen tette. Eljött a premierre, megmondta a véleményét, aztán közölte: „győztél, de most én jövök!” Ha kellett, kegyetlenül megkritizáltuk egymást. Mióta elment, senkivel sincs olyan erős szakmai barátságom, mint vele volt. Hihetetlenül hiányzik… szükségem lenne rá! Habár… most is jelen van, csak messzebb, és nehezebb megfejteni az általa adott jeleket.

– Említette, hogy Bubik István mindig alaposan „kivesézte”. Adott a véleményére és meg is fogadta a tanácsait. De a premieren ott ülnek a nézőtéren a színházkritikusok is. Némelyiknek igencsak vitriolosak a mondatai. Tart tőlük?

– Soha nem reszkettem a kritikusoktól. Annál inkább a családomtól! Tudja, édesapám bányász volt. Sajnos hamar itt hagyott bennünket, mert a bányászok is korán halnak. Nagyon tehetséges volt. Gyönyörűen énekelt. Művésznek született – ha nem is lett az belőle. De hát tizenketten voltak testvérek, és mire 18 éves lett, kitört a háború, katonaság, aztán nősülés, majd jöttünk mi, a három lány. Sok mindent örököltünk tőle, s végül az ő adottságai bennem teljesedtek ki.

– Mindig színésznő akart lenni?

– Világ életemben. Már akkor a teátrum volt a fejemben, amikor még nem is láttam színházat belülről. Erre első ízben tizennégy éves koromban került sor.

– A szülei mit szóltak a pálya választásához?

– Nem örültek neki, de később elfogadták. Édesapa kicsit nehezebben.

– Mit szólt, amikor végül mégis a színpadon látta?

– Először a televíziós Ki mit tud-on szembesült ezzel, és nagyon izgult értem. Soha nem tudott kívülről, nézőként figyelni rám. És soha nem lett volna belőlem színésznő, ha nem kapok a döntő után – ahol harmadikként végeztem – annyi jó tanácsot a felvételihez Major Tamástól. Pályám elején a Nemzetiben édesapa láthatott Júliaként is.

– Eltelt már néhány esztendő az új Nemzeti Színház átadása óta. Talán ma már megkérdezhetem: miként tudták földolgozni, hogy nem Önök, hanem egy másik társulat játszik a nemzet első számú teátrumában? Hogy elvitték a díszleteket, a jelmezeket?

– Arra nincs szó, hogy mennyire nehezen. Különösen erős trauma volt ez olyan művészeknek, mint Sinkovits Imre vagy Agárdy Gábor. Talán ez a megrázkódtatás is hozzájárult a halálukhoz…

– Visszatérve a kezdetekhez, nagy dolog kezdőként Júliát játszani, majd az ezt követő évek alatt szinte mindent, ami csak említésre méltó lehet a világirodalomban. Shakespeare-től Ödön von Horváthig, Molnár Ferenctől Ibsenig, Brechtig. Volt Melinda és Tünde, Gruse és Szent Johanna. Maradt egyáltalán valami szerepálma?

– Nem is tudom… Talán a Liliomban Muskátné. Az én pályám hihetetlenül szerencsésen alakult. Nemcsak a színházi feladatok miatt, hanem azért is, mert – ellentétben a mai fiatal színészekkel, akiket ezért nagyon sajnálok, hiszen nem ismerheti meg őket a közönség – szerepet kaptam számos tévéjátékban, filmezhettem. Az meg a ráadás, hogy nem skatulyáztak be. Hozzáteszem: furcsa világ a miénk. Sokszor olyasmit is el kell játszanunk, amit a való életben soha nem tennénk meg. Még olyan furcsa helyzet is előállhat, hogy magát a szerzőt, az általa írt szerepet kedvelem, mert szakmai kihívást jelent számomra, ám a darabra nézőként nem lennék kíváncsi. Most éppen Brechtre gondolok. Nekem az ő színháza nagyon idegen.

– Filmezik, rádiózik, játszik a Debreceni Csokonai Színházban, szinkronizál.

– Látja, ebben is szerencsés vagyok, ellentétben azzal a sok boldogtalan színésszel, aki bár tehetséges, mégsem kap feladatot, vagy csak színházit, s pusztán a fizetéséből nem nagyon tud megélni. Nekem mindig volt munkám. Jó dolog, ha az emberre számítanak. Az életem szerencsésen úgy alakult, hogy legszebb álmaimat is túlhaladta.