Vass Éva – Gábor Miklós halála után – 1998-ban végleg visszavonult a színpadtól. Benne és körülötte kihunytak a fények. A színház vöröslő függönye végleg összecsapódott, mielőtt meghajolhatott volna még sokszor, ha tovább játszik. De játszótárs nélkül mit ér az élet? 


[mnky_ads id=”10551"]

Gábor Mikós naplórészlete,1986

„Fel-alá járom a szobákat és azt mondom magamban: élni kell! Járni kell! Élni kell! Egyszerre, életemben először, rajtakapom magam, hogy arra gondolok: mi lenne belőled, ha én nem lennék? Vigyázni kell rád! Életemben talán először gondolok Valóban Egy Másik Ember javára, érzem, hogy egy másik emberért kell élnem, léteznem. Akárhány indoka lehet is ennek az érzésnek, akkor is itt van, megjelent. Velem szemben, az asztal másik sarkánál, egy okos, bölcs, tehát kissé keserű asszony ül, aki szeret, de a sok – és úgy látszik, nagyon erős – szenvedésben talán olyan komoly veszélyek közt jártam, amelyekről nem is tudtam mindent – ismeretlen közelségbe jutunk. Ezek az erős szenvedések talán jobban egymáshoz kötnek minket. De vajon a szerelemnek – a szerelemnek! – mennyi lélegezni valót hagytak? Vajon lesz e még erőnk egymásra mosolyogni önfeledten? Most, amikor kezdjük kiérdemelni a mosolyt? Mindegy. Istenem, mindegy. Szeretem ezt az embert, és valóban szeretnék élni. Érte is. Érte. Éváért.”

[m[mnky_ads id=”10552"]p>

Vass Éva Gábor – Miklós halála után – 1998-ban végleg visszavonult a színpadtól.

Benne és körülötte kihunytak a fények.

A színház vöröslő függönye végleg összecsapódott, mielőtt meghajolhatott volna még sokszor, ha tovább játszik. De játszótárs nélkül, mit ér az élet? Ők igazi játszótársak voltak. És nem csak a színpadon, csodálatos szerepeikben, hanem az életben is. Hamlet Ophéliája úgy érezte fájdalma súlya alatt, hogy „Egyedül nem megy.”

Gábor .Miklós halálával a szerelmet, a játszás örömét, és élete értelmét is elveszítette. Számára a rivalda és a nézőtér örök gyászba borult, elsötétedett.

Visszavonulni 65 évesen?

Hiszen tehetsége, szépsége, vonzereje teljében volt! Játszhatott volna még évekig, de a gyász, a hirtelen rázuhanó magány kikezdte szívós szervezetét. Összeroppant. Mert erős volt, míg kellett, amíg Miklósról volt szó. Sajnos a betegség fenyegető pallosa szinte végigkísérte közös életüket. Az örökös aggódás a másikért, az állandó készenléti állapot önfeláldozó versenyfutásra kényszerítette önmagával, s az idővel.

Mert Vass Éva odahaza elsősorban feleség és társ akart lenni. A színész és az író Gábor Miklós asszonya, múzsája, szerelme, aki gondoskodásával, figyelmével megteremti párjának azt az otthont, amely nem csupán kényelmét, de szellemének szabad szárnyalását is szolgálja. Azt a színházon kívül élhető világot, amely mindkettőjüknek biztos menedék lehet. Az egyetlent, ahol minden maszkot, álarcot levetve, önmaguk lehetnek.

Vass Éva, a színésznő fokozatosan háttérbe szorult,

s előretolakodott a szerelme életéért aggódó társ, az ember, aki önmagával alig-alig törődik, de ezt észre sem veszi.

Na, persze, játszhatott volna még. Rádiózott is, amíg hívták, de egyre kevesebb irodalmi műsor készült a rádióban. A tévéjátékok és a tévéfilmek is megszűntek. A filmforgatás nagyon fáradtságos, fizikumot megterhelő munka, s a forgatási körülmények hazai viszonylatban általában rosszak.

A színház?

Kapott felkéréseket, de annál lelkiismeretesebb művész ő, hogy elvállaljon valamit, amit aztán nem tud végigvinni, s ezzel bizonytalanságba sodorhatja a bemutatót, a kollégák és a rendező munkáját. Ha egészsége labilis, akkor a játszás öröme helyett a félelem dominál sokszorosan, s az olyan stresszel jár, mely végzetes lehet.

Húsz éve visszavonult.

Pályája így is felfelé ívelően  szárnyaló, s teljesebb a korán távozókénál, akiknek a „visszavonulást” nem rójuk fel. Bár Ő is tudja, hogy a „jelenlét isteni hatalom”, soha nem érdekelte a hírnév, a népszerűség. Nem szereti a felhajtást, a cirkuszt.

Ő a színház alázatos szolgálóleánya. Nem Kossuth díjas, de Kiváló és Érdemes Művész. „Én csak egy zuglói lány vagyok, s az is maradok” – mondja önmagáról „Vass Évás”, huncut mosollyal.

Gábor Miklós ezt a zuglói vagány lányt: Vass Évát szerette haláláig. Erről vallanak alábbi sorai is naplójából.

Kórház a világ 1986:  „Itt a csend, a nyugalom, egyelőre nincs szobatársam. Éva most ment el, kihozta nekem a szükséges holmikat, de hogy rángattam volna vissza, a szoknyájánál fogva! Úgy mennék, élnék! De annyira, hogy belehasad a szívem!

Délután borogattam az elátkozott bokám. Fülemen a Jutka-féle walkman hallgatója, fél óráig Cohen danolgatott nekem, s közben egyfolytában, megállás nélkül sírtam, csak folytak a könnyeim… Éva után sírok én, egyfolytában, megállás nélkül, szép csendesen, milyen jó lenne, milyen szép lenne, ha egyszer csak nyílna az ajtó és megjelenne ő – de nem lelkifurdalásból, nem kötelességből, hanem csak úgy, mert a szíve nem bírná tovább nélkülem. Éva, anyukám, igen, anyukám, akinek létét mindig kétségbe vontam, amikor pedig ő vigyázott térdemre, bokámra. Lehetetlen, hogy kiugorjak az ágyból, egykettőre magamra kapjam a ruháimat, kettesével le a lépcsőn, ki a szabadba, s úgy futnék, hogy körülöttem a szél… De nincs más, csak ezek az egyenletesen, kimérten, arcomról a párnára folyó könnyek, meg a csend. Ez a csend. A napsütéses délután csendje.

De akármit gondoljon ő, vagy akárki, vagy én magam ezekről az érzelgős könnyekről, ez az asszony, ez az Anna Frank, Cherubin, Riza – Éva életem része, nélküle nincs szavam sem.

Ő életem szépsége és kereksége, ezen senki nem változtathat, ő maga sem.

Még csak öt óra! Milyen hosszú, lassú a fogság. A könnyeim kitartóan folynak. Lesz-e még itt erő, mely talpra állítson? Kell, hogy legyen! Kell! Kicsikém, még sok verset akarok neked beolvasni a kis magnódba. Te talán nem is tudod, milyen rendkívüli dolog élni. Rendkívüli!

Igen. Rendkívüli!

VASS ÉVA!

DRÁGA MŰVÉSZNŐ! SZERETETT BARÁTNŐM!

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!

ISTEN  ÉLTESSEN MÉG SOKÁIG!

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét