Andy Vajna nélkül nincs magyar film?

Vita bontakozott ki „Ismét telibe talál a régi Lenin-vicc” című cikkemről.  „Az általános hálálkodás, amellyel a most elhunyt Andy Vajna eredményeit dicsérik a – 2010-es, 2011-es aggodalmak ellenére – mégiscsak elkészült filmekért, erősen emlékeztet a régi időkre” – írtam. Arra emlékeztettem olvasóinkat, hogy 2010 előtt is létezett, sőt, virágzott a magyar filmművészet. Nem Andy Vajna hozta létre a semmiből.

Jó, jó, de hány év alatt?

Hosszú listával illusztráltam, https://varosikurir.hu/telibe-talal-a-regi-lenin-vicc/2/ mennyire emlékezetes alkotások születtek 2010 előtt.

„Bizonyára jó filmek, de hány év alatt? És a nézőszámok?”

– szúrta oda erre egy kommentelő. Nos, a – messze nem teljes – válogatás közvetlenül az Orbánék, és velük Vajna, színre lépése előtti két-három év terméséből szemlézett. (Csak 2007-ig mentem vissza az időben.) Feledékenyek vagyunk, de ha kicsit körülnézünk, elképesztően gazdag magyar filmtermést találunk abból a korszakból is.

És a nézőszámok?

A nézőszámok nem túl megbízható mércéi egy-egy film értékének. Ráadásul azonnal jöhet a kérdés: Tarr Béla „A londoni férfi” című filmjének, a Bollók Csaba „Iszka utazása” című filmjében bemutatott romániai magyar gyermeksors fogadtatásának, vagy az S.O.S. szerelem! című vígjáték nézőszámának adataira kíváncsi a szakértő.

Tegyük hozzá mindjárt a forgalmazás sajátosságait is: hogyan szűkíti, vagy éppen dobja meg a nézőszámot, ha egy film bekerül a plázákba, vagy „csak” művészfilmeket forgalmazó hálózatban érhető el, ha iskolák vonultatják fel egész évfolyamaikat nemzeti ünnepek alkalmával, ha nagy nézettségű tévécsatornán is látható – és a legkiszámíthatatlanabb tényező: melyik film „jön divatba”, és melyik süllyed el a hatalmas választék versenyében.

Egyben biztos vagyok: az általam felsorolt filmcímeket azért válogattam a listámra, mert valamilyen okból mindegyikről azt gondolom: jó, hogy elkészülhetett.

„Volt gazdája a területnek”

„Az vitathatatlan, hogy volt gazdája ennek a területnek, igen sok pénzt raktak a feneke alá, amit döntően jó helyre pakolt!”

– állapította meg egy kommentelő.

Éppen az a baj az Orbán-rezsimmel, hogy az élet egyre több területét próbálja egy kézbe venni. A Vajna-féle modell tökéletesen illeszkedik a rezsim felfogásával, vagyis minden olyan csap elzárásával, amely a rezsim uraitól független, alternatív lehetőségeket tarthatna életben. „Gazdája” lett a magyar filmkészítésnek is. És a gazda kénye-kedvétől függ, hogy mikor lesz belőle brutális zsarnok. Ilyen rendszerekben már csak azért imádkozik mindenki, hogy ez a gazda ne a legrosszabb legyen.

Andy Vajna halála éppen ezt a kérdést vetette fel élesen: most mi lesz? Ki és hogyan fogja folytatni? Az az egy kézbe került finanszírozási rendszer, amit kiépítettek, a legsötétebb fordulatra is lehetőséget kínál az időközben jobbszélre tántorgott fideszes rezsimnek.

Az sem vitathatatlan, hogy eddig „döntően jó helyre pakolták” a filmkészítésre fordított közpénzeket. A büszkén hirdetett profizmus és az agyondicsért forgatókönyv-fejlesztés ellenére 2011 óta kicsit túl sok a középszerű, sikertelen, elvétett próbálkozás. Mindenki a kiemelkedő sikerekre figyel, de ezek fénye elfedi a valóságot.

Tehetséges nemzedék

„Leginkább a sikerek viszont a tehetséges feltörekvő fiataloknak köszönhető akik bátran mertek kényes és érdekes témákhoz nyúlni!”

– állapította meg a kommentelő.

Ebben teljesen egyetértek: nagyszerű, de nem valamiféle politikai eredmény, hogy ezekben az években tömegesen jelennek meg kiváló új alkotók. Örülhetünk, hogy ebben a korszakban meg is kaphatták a lehetőséget a bemutatkozásra, és egyelőre nem valami stupid elnyomó filmipari vezetés erőltette a propagandisták őrségváltását. De hát éppen erre utaltam vitatott cikkemben a régi Lenin-vicc felidézésével: ’89 előtt a diktatúrában azon nevettünk, hogy a viccben Iljics visszaadta a vásott lurkóknak a labdájukat – pedig agyon is lövethette volna a kis csibészeket…

Kiéheztetés és hála

Előző cikkemben nem tértem ki erre, de a kollektív feledékenység szép példája, ahogy a Vajna-életpályát értékelve már nem is emlegetjük a jelenlegi rendszerhez átvezető durva átmenet nem is olyan régi emlékeit. A 2010-ben felálló Orbán-kormány azonnal befagyasztotta a magyar filmesek számára addig nyitott csatornákat, és sok hónapon át tartó éheztetés következett.

Mindezt a korábban domináló filmes szakembereket becsmérlő propaganda kísérte. Az a hosszú átmeneti korszak semmi jót nem ígért a magyar filmszakmának, és éppen az ilyen megdolgozás készítheti elő a talajt a megkönnyebbült hálának, ami aztán be is következett.

Mindezt együttesen érdemes felidézni, amikor az egész folyamatot értékeljük.