A holokauszt emléknapján, egy áldozatról a sok százezer közül – Weisz Árpád: a sikertől a tragédiáig

Az 1896-ban Solton született Weisz Árpádra Bolognában a mai napig büszkén emlékeznek. Az egykori sikeredzőről szóló kiállítás nyílt a Bolognai Zsidó Múzeumban (il Museo Ebraico di Bologna), csütörtökön pedig a Renato Dall’Ara Stadionban a Curva San Luca lelátórészt nevezték át tiszteletére. A holokauszt emléknapján mi életútjának ismertetésével emlékezünk rá. 

Weisz Árpád 1896. április 16-án született. Gyermekkoráról szinte semmit nem lehet tudni, azt sem, hogyan került Budapestre. Mindenesetre futballozni a Törekvésben kezdett, ahol Fischer Mór, a MÁV-főtanácsosból lett klubelnök, a későbbi FIFA alelnök fedezte fel, és rakatta be először a csapatba 1922-ben.

Hatszor szerepelt a magyar válogatottban

A Csili becenévre hallgató balhátvéd roppant tehetséges volt, még ugyanebben az évben már a válogatottba is bekerült.

Negyedik válogatott meccsén, 1923. március 4-én, a Genovában játszott olasz–magyar találkozón felfigyeltek rá az olaszok is. A meccs után a Padova szerződést ajánlott neki. Weisz ekkor már egy ideje tervezte az ország elhagyását, de a Padova érdeklődése nem hozta lázba, így 1923 nyarán a hatszoros válogatott Olaszország helyett, Csehszlovákiába szerződött, a Makkabi Brnoba.

A Makkabi Brno szinte csak magyarországi zsidó játékosokból állt. Az akkori Csehszlovákiában egyébként elismert kisebbségnek számított a zsidóság. Külön zsidó bajnokság is volt, de a környező országokban ugyancsak működött több zsidó klub, mint például a Hakoah Wien, a Bar Kochba Berlin, a Hagibor Praha, a Makkabi Krakko vagy a magyar VAC.

Weisz számára ez csak ugródeszka volt

Olaszországba kívánkozott, és egy év után úgy döntött, az észak-olasz Alessandriába költözik. 1924. október 19-én a genovai Andrea Doria ellen hátvéd létére, első meccsén rögtön gólt szerzett. Ám nem találta meg a számítását az Alessandriánál. Csupán hatszor lépett pályára a bajnokságban, viszont elérte azt a célját, hogy nagy csapat látókörébe kerüljön, hiszen néhány hónap múlva szerződést ajánlott neki az akkor már kétszeres bajnok Internazionale, akkori nevén az Ambrosiana. (A kommunista Internacionáléra emlékeztető eredeti nevet a Mussolini-rezsim betiltotta, és helyette Milánó egykori püspöke, későbbi védőszentje, Szent Ambrus után kellett átnevezni a klubot.)

A 30. életévébe lépő futballista Milánóban már nem tudta azt a színvonalat hozni, amit korábban Brnóban vagy idehaza, a Törekvésben megszokhattak tőle, noha három gólt is szerzett 11 bajnoki fellépésén.

Az évad második felében elhagyta az Intert, és korábbi klubja, a szintén lombardiai Alessandria segédedzője lett 1926 tavaszán. Az Internél azonban sejtették, hogy az edzőmesterség csiszolatlan gyémántjával van dolguk, ezért nyáron visszahívták, és kinevezték az Inter vezető edzőjévé. Kis megszakítással, öt évig maradt folyamatosan az Inter trénere, és igazán dicsőséges, a klubtörténet aranylapjaira kívánkozó fejezete volt ez a milánói kék-feketéknek.

Il giuoco del calcio

A részsikerek ellenére, a vágyott cél, a bajnoki cím azonban nem jött össze, ezért 1928-ban dél-amerikai túrára vitte az Intert, majd néhány hónapra felhagyva az edzősködéssel, Argentínába és Uruguayba utazott, ahol a dél-amerikai futballt, a világ akkori élvonalát tanulmányozta intenzíven. Hazatérve, felhasználta tapasztalatait, majd megírta és 1930-ban kiadta nagy sikert arató könyvét, az Il giuoco del calciót (A futballjáték), amely az olasz futball első alapvető módszertani szakkönyve; megalapozta az olasz futballelméletet, és évtizedekig az olasz edzők Bibliája volt.

Az 1930-as esztendő azonban nemcsak könyvsikert hozott számára, hanem edzőként is a csúcsra ért, története harmadik bajnoki címéhez segítette az Intert az 1929–30-as idényben.

A Serie A bevezetésének első évadjában Weisz Árpád is megnyerte első scudettóját.

A bajnokságot eldöntő mérkőzés, az 1930. június 15-i Inter–Genoa mindmáig a Serie A történetének egyik leghíresebb összecsapása. Nem az Arenában, hanem a csapat régi stadionjában, a Via Goldonin épült pályán fogadta az Inter az akkor már kilencszeres bajnokot, és a show része volt, hogy a meccs labdáját egy kisrepülő hozta a stadionba, pár perccel a kezdőrúgás előtt. A nézők azonban megijedtek a zajtól. Kitört a pánik, és a fából készült tribün több ezer nézővel összeomlott, rengeteg embert temetve maga alá. Csodával határos módon, senki sem halt meg, a mérkőzést pedig lejátszották.

1935 januárjában Bolognába tette át a székhelyét

A városban a fasiszta párt rettegett helyi vezére, Leandro Arpinati alakította éppen ki a korszak sikercsapatát. Weisz Árpád egy átlagos középcsapatot vett át Kovács Lajostól, s bár első bolognai bajnoki idényében csak a hatodik helyre futott be az együttessel, a következő, 1935–36-os kiírásban már senki nem állhatott az útjába, megszerezte második bajnoki elsőségét is, és senkiben nem maradhatott kétség, hogy ez az aranyérem elsősorban a magyar edző érdeme.

Rábeszélte ugyanis Renato Dall’Ara elnököt, hogy szerződtessen egy általa javasolt erőnléti edzőt Argentínából. A River Plate-től érkező Filippo Pascucci tréningjeitől kiváló erőbe kerültek a játékosok. Mivel viszonylag erős kezdőcsapata, de gyenge tartalékai voltak a Bolognának, máig felfoghatatlan módon, Weisz úgy nyert bajnokságot az együttessel, hogy az egész idényben összesen 14 (!) játékost szerepeltetett. És nem volt megállás, a következő évben, 1937-ben jött a duplázás, annak ellenére, hogy az idény előtt visszavonult Mario Gianni kapus, a „Mágikus macska” („Il gatto magico”) és a gólzsák Angelo Schiavio is.

1938-ban csak az ötödik helyen végzett a Bologna, de Weisz és a csapat kárpótolta magát Európában. Az Olaszország-szerte ismert és tisztelt mester világhírű lett, amikor 1938 nyarán az Amadeo Biavatira, a visszatérő Schiavióra és az uruguayi születésű Michele Andreolóra, a három világbajnokra épülő gárdájával megnyerte Párizsban a világkiállítás tiszteletére rendezett, mini-klubvilágbajnoksággal felérő tornát, ahová minden neves európai együttest meghívtak, és kivételesen még az angol profi klubok is tiszteletüket tették. A kor talán első számú európai sztárcsapatát, a Chelsea-t 4:1-re verte meg a Weisz-csapat.

1938. október 16-án a Bologna a bajnokság ötödik fordulójában a Littorialéban, a fasiszta építészet egyik emblematikus alkotásában, a mai Stadio Dall’Ara elődjében 2-0-ra megverte a Viola József edzette Laziót. Egyben ez volt Weisz Árpád utolsó meccse itáliai kispadon. Másnap benyújtotta a lemondását (más források szerint, a Bologna száműzte a származása miatt), és Párizsba menekült, ott próbált új életet kezdeni.

1939 tavaszán családjával Hollandiába költözött, a Dordrecht csapatánál vállalt munkát. Egy alkalommal a nagy Feyenoordot is legyőzte csapatával, de 1939. szeptember 1-jén minden megváltozott: kitört a háború. 1940. május 10-én pedig a náci Németország lerohanta a semleges Hollandiát.

A családot 1942 nyarán tartóztatta le a
Gestapo. Először a hollandiai Westerbork tranzittáborába, majd Auschwitzba deportálták őket. Magyar felesége, Ilona, valamint két gyermeke, Roberto és Clara még ez év végén meghalt, míg ő – jó fizikai állapotának köszönhetően – 16 hónapig életben maradt a haláltáborban. Egy évvel a láger felszabadítása előtt, 1944. január 31-én hunyt el, negyvenhét éves korában.

Forrás: a FourFourTwo magazin 2012. áprilisi száma