Nagy Imre és társai újratemetésének évfordulóján nagyon sok orgánum felidézte Orbán Viktor akkori beszédét. Ez késztette arra a Városi Kurírt, hogy a többi, már-már elfeledett beszédet is megmutassa, valamennyit változatlan formában. Vasárnap ezeket külön-külön közöltük, most itt vannak egymásután, az elhangzás sorrendjében.


Várárhelyi Miklós, Nagy Imre sajtótitkára, a TIB egyik alapítója

“Az imént hallottuk Nagy Imre szavait, amelyekkel 33 esztendővel ezelőtt, a forradalom viharában fordult az országhoz. S a megszólítottak, honfitársai, hallgattak rá. Elnémultak a fegyverek, nem folyt többé testvérvér, helyreállt a rend, elindult a megbékélés és a demokratikus átalakulás folyamata. Megőriztük a forradalom vívmányait, s a jövőt kezdtük alakítani. A világ csodálattal figyelt Magyarországra. A magyar név történelmünk során soha nem csillogott oly fényesen, mint az 1956-os forradalom napjaiban. A brutális külső beavatkozás eltiporta a forradalmat, véget vetett törekvéseinknek, reményeinknek, de nem olthatta ki 1956 és a fordulat jelképévé lett Nagy Imre emlékét.

Nagy Imre több volt, mint politikus; nagyvonalú és bölcs államférfinak bizonyult a legválságosabb órákban. Munkatársaival együttműködve, a koalíciós kormányra és a közvélemény józan többségére támaszkodva, átvezette az országot a véres konfrontációból a politikai megoldás, a békés kibontakozás útjára. Történelmi küldetése teljesítésében az ország törvényes miniszterelnökének felbecsülhetetlen segítségére voltak a vele mártírhalált halt harcostársai, Gimes Miklós újságíró, Losonczy Géza államminiszter, Maléter Pál honvédelmi miniszter, Szilágyi József, a kabinetiroda vezetője és az ismeretlen felkelők, harcosok, áldozatok ezrei, kiknek történelmi szerepére egy jelképes koporsó emlékeztet. Előttük és az 1956. november 4-i megtorlás minden áldozata előtt fejezzük most ki egy nemzet tiszteletét és háláját.

Kegyeleti szertartásra gyűltünk össze. Nem hivatalos aktusra, hanem a hozzátartozók, a barátok, a család utolsó búcsújára. És íme, most itt gyászol a család: százezrek ezen a téren, és milliók szerte az országban. Az egész ország. Magyarország. Minden magyar, itt a hazában, túl a határokon és szétszórva a világban. E nagy család tagjai egymásra találnak a végtisztesség felemelő óráiban. Ne engedjük el többé egymás kezét! Mert óriási feladat áll előttünk.

Nagy Imre üzenete ma időszerűbb, mint valaha. Csak a különbözőképpen gondolkodók és cselekvők kölcsönös türelme és engedékenysége, az előlegezett bizalom szellemében ragadhatjuk meg a kivételes, biztató lehetőséget, csak így valósíthatjuk meg a történelmi feladatot, csak így biztosíthatjuk a békés átmenetet egy európai, korszerű, szabad és demokratikus társadalomba.

A múlt tanít és kötelez. Ne maradjunk a szavaknál. Ne ígérgessünk, ne fogadkozzunk! Hisz 33 esztendeje éppen erről a térről indultak el Nagy Imre és társai a szószegés és árulás áldozataiként kálváriájuk utolsó stációjára, miután alig néhány héttel korábban, a Rajk-temetésen ünnepélyes fogadalom hangzott el, hogy ilyen szörnyűség soha többé nem fordulhat elő.

A gyász és a visszaemlékezés szívszorító perceiben a társadalom kész a megbékélésre, mert így kívánja az ország érdeke, és mert ezzel fejezi ki tiszteletét Nagy Imre és mártírtársai iránt. De a békés magyar nem felejt, és türelmetlen is meg nyugtalan is. Tettekre vár, gyors, határozott cselekvést kíván. Szabad hazát, jogállamot, tisztességes megélhetést. Olyan demokratikus, szociális, igazságos és törvényes társadalmat, amilyet a felkelt nép 1956 októberében megálmodott, és amely valóban az intézményes rend és a béke országa lesz.

Ismét sorsfordulóhoz érkeztünk. A hősi halál évfordulóján támasszuk fel a mártírok szellemi hagyatékát. S így zárjunk le végleg egy keserves korszakot, hogy új fejezet nyíljék nemzetünk történelmében.”

Rácz Sándor. Fotó: MTI

Rácz Sándor, 1956-ban a Nagy-Budapesti Munkástanácsok elnöke, a rendszerváltás előtt a TIB egyik alapítója

Tisztelettel, hűséggel, becsülettel megőriztük 1956-os forradalmunk szellemét és továbbra is küzdünk minden apró igazságért.

Az 1956-os magyar forradalom bebizonyította a világnak, hogy csak egy tisztességes politika létezik, az, amely a népből magából fakad, és amelyet fel is vállal a nép. Harminckét év kellett ahhoz, hogy ezt a napot megéljük. Nemhiába imádkoztunk szerte a világon mi magyarok, hogy megélhessük ezt a napot.

Szólnak a harangok szerte a világon, hirdetik a nagy-nagy magyar gyászt, de egyben azt is hirdetik, hogy a magyar nép újra föltámad. Vajon megvan a lehetősége ma annak, hogy a magyar hősök véréből felvirágozzon a magyar szabadság? Nincs meg a lehetősége ennek, mert nagyon sok akadály van még a magyar társadalom előtt. Az első és a legnehezebben kezelhető akadály a szovjet csapatok jelenléte Magyarország területén. Jelenlétüknek ezek a koporsók az eredményei, és a megkeseredett mai életünk is. Ezért kérjük a világ valamennyi becsületes emberét, közösen segítsük hozzá a Szovjetuniót, hogy minél hamarabb kivonhassa csapatait magyar hazánk területéről.

A második akadály a kommunista párt, amely görcsösen ragaszkodik a hatalmához, holott a napnál világosabb, hogy az, amit nem tettek meg 43 éven keresztül, a többé már tehető jóvá. Rajtuk múlott, hogy milyen volt ennek a 43 évnek a magyar élete. A magyar népnek csak el kellett viselnie, és ebbe roppant bele a magyar társadalom.

A harmadik akadálya az a szétfolyó társadalmi erő, amely a magyar társadalmat jelenti. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar sorskérdést csak összefogással tudjuk megvalósítani. Ezért minden magyarnak felhívom a figyelmét: első kötelességünk, hogy fogjuk össze és ne millió pártba osszuk el a nemzet erejét.

Bízom az egyetemes magyarságban, hogy felülemelkedik apró érdekeken, hogy megvalósítjuk a magyar társadalmat, összefogunk magyar hazánk érdekében. A Magyarországon levő kommunistáknak még nagyon sokáig kell önmagukat rehabilitálni azért, hogy visszanyerjék hitelüket. De nekik nincs szentebb kötelességük, mint a magyar szabadság visszaszerzése. Álljanak közénk és küzdjünk ezért a szent célért együtt, hogy megvalósuljon ezeknek a halottaknak a parancsa. Ezért haltak meg, az ő utolsó kívánságuk a szabad, demokratikus Magyarország volt.

Öt perc nagyon kevés idő ahhoz, hogy az ezeréves magyar nép történetét, fájdalmát el lehessen mondani, ezért arra kérte a háromnegyed 1-kor már mintegy 250 ezerre gyarapodott tömeget, hogy együtt énekeljék el a Boldogasszony anyám című magyar egyházi éneket.

Elhangzása után Rácz Sándor így folytatta:

Ma a világ politikai közvéleménye szimpatizál a magyar törekvésekkel. De ebben a véleményben van valami kis fals is: nem a magyar nép jogos politikai igényeiből táplálkozik. Ezért arra kérem külföldön élő magyar honfitársaimat, hassanak oda, hogy az eredeti, a magyar nép számára megfelelő politikai igényeket támogassa a kultúrvilág.

Befejezésül annyit: Ez a gyász, ezek a koporsók valamennyiünknek azt parancsolják, hogy soha egyetlen nap ne múljon anélkül, hogy ne emlékezzünk Nagy Imrére, mártírtársaira és a 301-es parcella névtelen hőseire, a pesti srácokra, akik nélkül nincs forradalom és akik nélkül nincs szabadság.

Mecs
MTI

Mécs Imre az egykori nemzetőrség  és az SZDSZ egyik alapítója

Több száz embert temetünk ma.

Miniszterelnököt, honvédelmi minisztert, államminisztert, értelmiségieket, sok-sok munkást, parasztokat, katonákat és civileket, keresztényeket, zsidókat, ateistákat, kommunistákat, cigányokat és nagyon egyszerű embereket, zömmel fiatal gyerekeket, és fiatal felnőtteket, néhány idős embert, temetjük a forradalmárokat, a népharag és a népakarat megtestesítőit, a mártírokat és áldozatokat, akik sokfelől jöttek, de a magyar szabadságért harcoltak, és vállalt sorsukban váltak eggyé.Temetjük a felkelőket, a “szent suhancokat”, akik szembeszálltak a világ legnagyobb hadseregével és egyszer kiszorították Budapestről. Akik a rettenetes november negyedike hajnalán a második agresszió csapásait testükkel próbáltak felfogni.Temetjük azokat, akik a szívükkel politizáltak, akik jellemesek voltak, akik visszaadták az ellopott hazát.

Temetünk tisztességes, nemes egyszerűséggel, visszaszerzett öntudatunk méltóságával.

Nemzeti gyászt ülünk ma, amikor emlékezünk és együtt érzünk a hozzátartozókkal, akik évtizedekig lopva és könnyeiket befelé nyelve gyászoltak, s akiknek kései elégtételt kell adni.

Gyásznap a mai, amikor a nemzet önmaga elvesztegetett 32 évét veszi számba. Nem itt tartanánk, ha a Szovjetunió akkori vezetői nem fojtják vérbe és könnybe nemes forradalmunkat! Nemcsak bűnt, óriási történelmi hibát követtek el, amikor brutálisan megakadályozták, hogy a magyar nép a maga útját járja. Kárt okoztak ezzel saját népeiknek is! A történelem csavarmenete kiásta eltemetett igazságainkat.

A megemlékezés napja van ma, amikor a forradalom dicső történéseire, elpusztított barátaink, apáink, nővéreink, testvéreink alakjára, személyére gondolunk. Felidézzük, kissé szégyenkezve, pironkodva őket, akikben akkori magunkat is látjuk, akik most már örökké azok maradnak, akik voltak, és akik egybeforrtak a forradalommal, a csodálatos napokkal, amikor a rejtezkedő, már-már halottnak hitt nemzet előbukkant, és ismét létezett, élt, egybeforrasztotta a népet.

A lelkiismeret-vizsgálat napja van, amikor mindenki magába néz: hogyan élt 32 évig, hogyan tudott úgy élni? Szabadság nélkül. Nézzenek magukba a gyilkosok, az őket segítők, a passzív gyilkosok, a mindent elnézők, a semmit sem tudni akarók, a beletörődők, a fejüket igába hajtók, a kényelmesek, tunya lelkűek, a posvány jelleműek, a hazát pusztítók, az árulók, a semmiemberek.

S nézzenek magukba a “tiszta” emberek. Miként tűrhették mindezt évtizedekig. Mennyit mulasztott ez a nép!

A mai nap a korszakváltás határköve: egy eleve rossz, a nemzet által elutasított, ránk kényszerített és minden tekintetben bukott rendszert temetünk.

De a remény napja is a mai: ha összefogunk, megteremthetjük azt, ami őseink vágya volt, amit kivégzett, temetetlen társaink velünk együtt akartak, és amiért életüket áldozták: A független, szabad, demokratikus Magyarországot.

Össze kell fognunk, és akkor a poklok erői sem fognak ki rajtunk! Most pedig mindenki fogja meg a mellette álló kezét, és mondjátok utánam: Megfogadjuk, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József, Angyal István, Bárány János, Békési Béla, Brusznyai Árpád, Kósa Pál, Mecséri János, Nagy József, Péch Géza, Rajki Márton, Szabó Lajos és több száz kivégzett, elpusztított társuk emlékére, hogy népünk szabadságát okosan, összefogva, szívós kitartással kivívjuk, azt elvenni többet nem engedjük.

Az ő szellemükben megvalósítjuk a forradalom örökségét.
Esküszünk,
hogy rabok többé
nem leszünk.
Esküszünk!

Zimanyi_TiborZimányi Tibor 1956-ban részt vett a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottság munkájában, a nyolcvanas évek végén a TIB és a Recski Szövetség  egyik alapítója.

A történelmi időben, igazságot hozó a mai nap.

Tudtuk, ha nem is mertük mindig remélni, hogy el kell jönnie. El kellett jönnie, mert a kétezer éves tanítás igaz: “Nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem tudják megölni!”

A lélek az igazi eleven erő, s ez az erő, a megölhetetlen lélek hozott itt össze bennünket. De addig hosszú utat kellett megtennünk.

Újkori rabszolgaként dolgoztunk a recski kényszermunkatáborokban, az internálótáborokban, a kitelepítettek kényszerlakóhelyein. Bűnünk az volt, hogy komolyan vettük a demokráciát, hogy talán tettünk is valamit érte, hogy valamilyen formában tiltakoztunk a demokrácia megsemmisítése ellen, fenntartásaink voltak a demokrácia elé akasztott “népi” jelzővel szemben. De a kitelepítéshez már elegendő volt a puszta létünk.

A hatalom erőszakos megszerzésénél nem számított semmi, nem számított a becsület, az erkölcs, a család együvé tartozása, s maga az emberi élet

A régi erkölcsi világot lerombolták, a családokat szétzúzták, akit nem semmisítettek meg, azt hamis vádakkal börtönbe csukták, s akikre még az úgynevezett igazságszolgáltatást sem pazarolták, azokat internálótáborba küldték, vagy a szószerinti pusztába, juhhodályokba telepítették, vagy alig öt évvel a náci koncentrációs táborok felszámolása és borzalmainak nyilvánosságra hozatala után – nem lévén Szibériánk – létrehozták a recski megsemmisítő tábort.

Ha Te, Nagy Imre, nem vagy, s nem veszed át a kormányt 1953-ban, akkor ma mi sem állnánk itt. Első intézkedésként megnyitottad a recski tábor kapuját, megnyitottad az internálótáborok kapuját, s megszüntetted a kitelepítettek kényszerlakhelyét.

De ha csak ezt tetted volna, akkor sem állhatnánk most itt az öt és a hatodik koporsó előtt, mert Te és küzdőtársaid ennél sokkal többet tettetek. Ez a hatodik koporsó a legnagyobb. Jelképezi a kivégzett százakat, a sortüzek áldozatait, az egyes megtorló központok által – eljárás nélkül – megöltek, de még azokat az orosz kiskatonákat is, akik azért vesztették életüket, mert átálltak a forradalmunk oldalára.

Óriási utat tettél meg, amíg moszkovitából a magyar nemzet függetlenségének egyértelmű harcosa lettél,

vállalva a felülemelkedést minden, évtizedeken át beléd ivódott ideológiai téves beidegződésein, s csak egy cél vezetett, amelynél többet és szebbet politikus nem érhet meg, a teljes azonosulást a magyar nép akaratával.

A magyar nép akaratának felidézésével sok szó esik a nemzeti megbékélésről. Ezt szívből kívánjuk, azonban mint mindenütt, a mérlegnek itt is két serpenyője van. Csak azt kérjük, hogy az egyensúly helyreálljon. Ennek két elengedhetetlen feltétele van, egyrészt valamennyi áldozat megfelelő rehabilitációja, amelynek jelenlegi üteme és mértéke erősen kifogásolható, másrészt, hogy mindazok, akik a törvénysértések elkövetésében érintettek, vagy utólag egyetértésüket fejezték ki, önként távozzanak minden közéleti szereplésből. Csak ezek után válhat őszintévé és teljessé a nemzeti megbékélés.

Itt az élet és halál mezsgyéjén ne korlátozzuk magunkat. Ha valaha, itt a megsárgult csontokat tartalmazó koporsók előtt el kell mondanom, bármivel is járjon, bárkit is bántson, s bármi legyen a következménye, hogy Téged vádoltak hazaárulással, holott Te lettél a hazaárulás klasszikus esetének áldozata valamennyi küzdőtársaddal együtt.

Király Béla 1956-os szabadulása után Budapest nemzetőrparancsnoka volt. 1990-től országgyűlési képviselőként tevékenykedett, majd az Orbán- és a Medgyessy kormány katonapolitikai tanácsadójaként dolgozott.

1958. június 17-én, amikor a borzalmas hír az Egyesült Államokban ért, Kéthly Annával kijelentettük, hogy addig nem tesszük a lábunkat a magyar állam területére, amíg a magyar népnek nem lesz lehetősége arra, hogy nyilvánosan kifejezhesse tiszteletét Nagy Imre és vértanútársai iránt. Ez a nap ma elérkezett, ha Kéthly Anna élne, ő is bizonyára itt lenne.

Amikor temetjük vértanúinkat, tanuljunk is tőlük!

Földbirtokreformot akart Nagy Imre, de a sztálinisták terveivel ellentétben a földet nem államosítani akarta, hanem azoknak a kezébe kívánta adni, akik megművelik, hogy erős, gazdag, boldog parasztság lehessen a nemzet egyik szilárd pillére. Amikor a második világháború alatt a moszkvai rádió magyar adásaiban a Hitler elleni harcra buzdította hallgatóit, szavaiból a nemzet sorsa iránti aggodalom sugárzott. A sztálinisták ekkor kezdték őt “nacionalistá”-nak bélyegezni. Első miniszterelnöksége alatt (1953-1955) a “kis magyarok” műveltségének fokozására kívánt iskolareformot bevezetni. 1956-ban a nemzeti függetlenség apostola lett. Tanuljunk Nagy Imrétől: magyar hazafiságot!

A Kommunisták Magyarországi Pártjának II. kongresszusán 1930-ban nyíltan szembeszállt a sztálinistákkal a földreform kérdésében. A bolsevista gondolat megsértéséért ekkor bélyegezték először “revizionistá”-nak, ami akkor főbenjáró bán volt. – “Soha nem fogok vigyázzba állni az Internacionálé előtt!” – vágta vissza Nagy Imre. A szovjetunióban töltött tizenöt év alatt a sztálinisták frakciós küzdelmekben emésztették fel energiájukat, túllicitálva egymás szovjethűségét. Ő tanult, kutatott a Nemzetközi Agrártudományi Intézetben, a felszabadulásra készülődő haza újjáépítésén gondolkodott. Tanuljuk meg Nagy Imrétől azt, hogyan kell a nemzetért fáradhatatlanul dolgozni, bárhová vet is bennünket a sors!

Magyarországon, a fordulat évében tiltakozott a parasztságnak nyájként, kolhozokba terelgetése, az emberi jogok tömeges megsértése, a szakszervezetek és koalíciók pártok megsemmisítése ellen

Nagy Imre 1947-48 körüli cselekedeteire emlékezve, engedjék meg, hogy tolmácsoljam önöknek a parlament volt elnökének, Varga Bélának, és Budapest volt polgármesterének, Kővágó Józsefnek közös óhaját, hogy a “nemzet hálája kísérje őt és vértanútársait”. Első miniszterelnöksége idején, Nagy Imre a szovjet építmény lebontásába kezdett: kinyittatta az internálótáborok kaput, megkezdte a politikai elítéltek rehabilitálását, megengedte a földműveseknek, hogy elhagyják a termelőszövetkezeteket és visszatérjenek a magángazdálkodáshoz, a nehézipari beruházások túlerőltetése helyett a fogyasztói ágazatokat támogatta. “Revideálta” a bolsevista elméletet és annak gyakorlati változatát, a szovjet rendszert. 1956-ban a demokrácia és a nemzeti függetlenség államférfiává avatta a forradalommal együtt emelkedő nemzetet. Tanuljuk meg Nagy Imrétől, hogy a szabadságért való küzdelem addig tart, amíg egy személy is szolga!

Nagy Imrét egy világ választja el a sztálinistáktól abban, hogy tudta: hogyan lehet s kell az ideológiát alkalmazni a kormányzásban

A sztálinisták bilincset kovácsoltak az ideológiából és azzal verték vasra a nemzeteket. Számukra az ideológia volt az első és az ember a másodlagos. Hazánkat is az ideológia áldozati bárányává tették, hogy kiszolgáltassák népét a politika farkasainak. Ezzel szemben Nagy Imre az utilitarizmus szellemében az ideológiát úgy kívánta alkalmazni, hogy vele a legtöbb magyarnak a legtöbb jót juttathassa. Ha kellett alakította, “revidiálta” a marxista ideológiát, hogy az életben hasznossá válhassék. A doktrína csak eszköz volt Nagy Imrének, az emberséges, tudós államférfinak, a célja az ember boldogulása volt. Tanuljuk meg Nagy Imrétől, az egyén boldogságán, az esélyegyenlőségen áll vagy bukik a társadalom egyensúlya!

Nagy Imre arra tanított, hogy a szomszédos nemzetekkel Európa szabad és semleges zónáját képező konföderációban egyesüljünk, aminek az előfeltétele az idegen uralom alatt élő magyar milliók ma elnyomott nemzeti, polgári és emberi jogainak visszaállítása lehet csak.

Egyesek azt állítják, hogy 1956-ban az “utca” sodorta Nagy Imrét olyan “szélsőségekbe”,

amelyekbe egyébként soha nem lett volna hajlandó elmenni. Igaz, hogy reformátor és nem forradalmár volt 1956 miniszterelnöke, igaz, hogy békésen, vérontás nélkül kívánta radikális reformjait megvalósítani. De ismerjük meg végre az igazi Nagy Imrét és jegyezzük meg, hogy azok a reformok, amelyeknek a forradalom alatt az élére állt, ugyanazok voltak, amelyekért ő már 1947 és 1956 között is síkra szállt, beleértve az egyén szabadságát, demokráciát, a többpártrendszert és a semlegességet is. Tanuljuk meg Nagy Imrétől, hogy 1956 nem vaktában elkövetett tévedések sora, hanem a magyar nemzet őszinte akaratmegnyilvánulása volt!

Ellenségei habozó, bizonytalan embernek próbálják lefesteni Nagy Imrét. Ezt csak úgy tehetik, ha elhallgatják, hogy fogsága alatt Kádár ügynökei nemcsak szabadságot, hanem valószínűleg miniszteri tárcát is kínáltak neki. Tudniuk kellett volna a választ, mert

Nagy Imre már 1956 júniusában kijelentette: “Egyet nem vállalok: meggyőződésem elvtelen feladását.”

Ehhez az álláspontjához az akasztófa árnyékában is ragaszkodott, nem árulta el a nemzetet, a vértanú sorsát vállalta inkább. A gyöngeséggel vádolt Nagy Imre a szabadság eszméje rettenthetetlen hőse volt.

Tanuljuk meg Nagy Imrétől az elveinkért való helytállást!

Írástudók tanítsák a tájékozatlanokat, hogy az igazi Nagy Imrét megismerve gyarapodhassék nemzettudatuk és nemzeti büszkeségük. De mennél jobban megismerjük Nagy Imre humanitását, annál világosabb lesz az is, hogy emlékének megszentségtelenítése lenne, ha sírja széléről ujjal mutatnánk gyilkosaira. Fel kell ugyan tárni bűneik minden részletét, de ennek büntetőjogi következménye nem lehet. A felszabadult magyar társadalom törölje el örökre a halálos ítéletet, ne engedjen bosszúállást, előzzön meg minden megtorlást! Kínozza a bűnösöket lelkiismeretük – ha van – és ítéljük felettük a történelem. Tanuljunk Nagy Imrétől, de tudjunk felejteni is, mert aki nem tanul a történelemből, és felejteni sem tud, az megismételheti a múlt hibáit és bűneit!


Ám nehogy helyükre lépő nemzedékek fölcseréljék, hogy mit kíván a felejtés és mit kíván a tanulás, állítsuk helyre a Nagy Imre Intézetet!

Folytassuk azt a tudományos munkát, amelyet a brüsszeli intézet elkezdett 1959-ben, 1989-től Budapesten! Kutassuk fel forradalmunk elő- és utóéletének valamennyi írott forrását, szólaltassunk meg minden élő tanút! Vallomásukból épüljön híd az emigráció és a hazai magyarság között, a köznek visszaszolgáltatott dokumentumok szolgálják a közeledés útját. Tanuljuk meg a kül- és belügyminiszter Nagy Imrétől, hogy az ország határain kívül s belül a nép sorsa nem külügy és nem belügy, hanem a szellemi Magyarország közigazgatási területe. Gyűjtsük be a történelmi dokumentumokat; tanuljuk meg a miniszterelnök Nagy Imrétől, hogy a szellemi köztulajdon birtokain is meg kell szüntetni a beszolgáltatást, az MSZMP archívumai helyett, független tudományos intézetnek kell gondoskodnia a nemzeti múlt ápolásáról. Ahogy az akadémikus rang Nagy Imre neve mellett a tudományos kutatás szabadságára kötelez!

Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József és félezer szabadságharcos bekövetkező temetése nem zár le semmit, hanem új korszakot nyit. Most már az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlások minden áldozatának – élőnek és holtnak, különösen a névtelen szabadságharcosoknak – meg kell adni azt, amit áldozatukkal kiérdemeltek! Ahogy a közelmúltban Spanyolországban totalitárius rendszerből, Uruguayban pedig véres katonai diktatúrából békésen valósították meg a demokratikus társadalmat, éppen úgy hazánknak is vér és erőszak nélkül, békésen kell a szabadság országává alakulnia. Ezt követeli a vértanúk emléke. Félezer szabadságharcos vértanú, Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József, bajtársaink, barátaink, nyugodjatok békében!

 

 

 

 

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét