Kerítésen innen
Többé nem utazom, pánikba estem, s rohadtul éreztem magam – kerekesszékkel Komlón, 2019. Magyarország
Aki járt már a sokszor leszólt, de valójában baromira irigyelt nyugaton, – borzasztó, hogy megint itt tartunk! – az tudja, hogy a nálunk boldogabb országokban mennyire természetes, hogy mozgáskorlátozott hozzátartozójukat, embertársaikat milyen természetességgel kezelik az ottaniak.
Nem úgy a felettébb keresztény Magyarországon!
Elég volt, és tele a hócipőm, két hónapi küzdelem óta elérkeztem arra a pontra, hogy már félek buszra szállni Komlón. Félelem lett az utazásom Pécsre, a hetedik érzékem sohasem csap be, már jócskán megérzem a bajt a bensőmben. Csupán csak azért szenvedem el ezeket a csapásokat, mert mozgássérült, tolókocsis vagyok
-kezdte bejegyzését a facebookon Csomor Henriett. A mozgásában korlátozott hölgy szerint egy tolókocsis látványa borzalmas, sokuk inkább tekinti őket földönkívülinek, minthogy embernek.
Néha úgy érzem magam, mint egy leprás, szerencsémre legyen mondva, már megtanultam sapkám sildje mögé bújni.
Megpróbálta a „lehetetlent”, bejutni Komlóról Pécsre
„Egy hete történt velem a következő dolog, amelynek hatására úgy döntöttem, többé nem utazom, mert pánikba estem, s rohadtul éreztem magam. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért kell ezt elviselnem. Mágocs, Komló, Pécs, Harkány akadálymentes buszra akartam felszállni édesanyámmal.
Mikor beszállította a sofőr az utasokat, hátrajött állt a rámpán, meglátva engem elkezdett szentségelni, s azt mondta, hát le nem nyitom a rámpát. Majd befutott a forgalmiba, hogy megkérdezze, el kell-e vinnem ezt nyomorékot. Dirrel-dúrral lenyitotta a rámpát, amely lógott a levegőben, természetesen el se döntötte a buszt, így nem tudtam felszállni. „Köszönöm uram, nem utazom!” – közöltem, s otthagytam. „Ennyit a jóindulatáról uram!” – mondta anya, miközben eljött.
A forgalmiba elmondta édesanyám mi történt, figyelmes lett rá egy akadálymentes buszvezető. Aki pár pillanat múlva felvett bennünket, s félóra késéssel elindultunk Pécsre.
Evvel még nem ért véget a napi tortúrám, ugyanis a visszafelé jövő akadálymentes helyett, 1: 50-kor egy normál buszt küldtek. A forgalmiban közölték, csak három óra tízkor tudok hazajutni.”
Esélyegyenlőség magyar módra?
„Egyetlen gombnyomásból, amit a sofőrnek kellene elvégezni az ülésből, csinálnak ekkora galibát, amelyből természetesen én kerülök ki vesztesként, és megalázva. Arra nem gondolva, hogy egy magamfajtának van szíve és lelke is. Feltételezem, az járhat az eszükbe, (s nem érdekel a finomkodás kimondom keményen) hogy ez a gyagyás miért akar utazni, elveszi másoktól a helyet, s különben mit akar az ilyen a nagyvilágban.
Tisztelet a kivételnek, de a sofőrök többségének rá van írva arcára a közöny, és az elutasítás. Ha nagy nehezen ledobja a rámpát, a por az arcomba száll, hacsak ez lenne a legkevesebb, igazán le se írnám. Az amúgy is egyenletlen beállóknál, ha nem dönti el a buszt, a rámpa nem fekszik rá teljesen a járdára, egy-két centire van a földtől. Felrepülni meg nem tudok, esetleg rálép a sofőr a rámpára, akkor se fogná meg a kocsim, nehogy leessek a rámpáról, mondván, az már nem tartozik a munkakörébe.
Kiveszett a jóindulat. Magamra vagyok utalva, ha leesek a rámpáról, akár az agyam is szétloccsanhat a betonon, vagy kezem lábam töröm, ők ilyenbe nem hiszem, hogy belegondolnának. Esetleg csak annyit gondolhat, hogy béna, ennek már úgyis mindegy. Akkor most hol van, vagy nincs esélyegyenlőség, kérdezem én.”
Téboly ez az egész, amely körülöttem folyik…
nem tudom ezt elfogadni, mert én is ember vagyok, nekem is van jogom az élethez. Ha már egyszer megszülettem, élnem is kell valahogy a halálomig.
