Bruck András: Milák Kristóf – Nem számít, hogy ő maga mit gondol, a diktatúra tudja, hogy mit gondoljon róla

Kedvelem ennek az önmagával vívódó úszófenoménnak a hozzáállását az élethez, vagy inkább a sporthoz, mert abból talán valamennyi ránk is tartozik, bár erről sem vagyok meggyőződve. Közelebb áll hozzám Milák Kristóf alkalmankénti elbizonytalanodása, tanácstalansága, mint mondjuk a teniszcsillag Novak Djokovics szinte egyetlen karcolás nélküli tökéletessége, a tőle telhető maximum soha nem szünetelő hajszolása.

A harc önmagunkkal, a gyengeségeinkkel számomra emberibb, mint a gépszerű kiszámíthatóság

Amikor az Úszószövetség elnökétől elhangzott, hogy az edzéseket megszakító úszó

„tartozik Magyarországnak”,

az egyrészt az emberi érzékenység bűnné nyilvánítása volt, másrészt annak a szinte véletlenszerű beismerése, hogy diktatúrában bárki a hatalom eszközévé válhat. A szövetségi elnök is, a sportoló pedig még inkább.

Nem számít, hogy ő maga mit gondol erről, a diktatúra tudja, hogy mit gondoljon róla. A sportoló, bár lehet maximálisan szuverén lény, a rezsim egyik, nem is különösebben titkolt és pátyolgatott alappillére.

Hősünknél maradva, a benne rejlő aranyérem lehetősége még saját maga számára sem lehet annyira fontos, mint a hatalom számára. Egy diktatúra minden rendelkezésére álló erőforrást felhasznál, azokért az utolsó mocskos, bűzlő lyukba is benyúl, így az eszközei alapvetően erkölcstelenek, törvénytelenek, és csak nagyritkán törvényesek. A sportolók ez utóbbi kategória. De épp ezért a felelősségük sem korlátozódik a centik és másodpercek lefaragására. Tudniuk kell, hogy miközben a versenysport kíméletlen brutalitásának szorításában élnek, az Orbán-rezsim kihasználja, cinikusan a maga javára fordítja erőfeszítéseiket.

Nyáron, a budapesti atlétikai világbajnokság közvetítéseinek egyik állandó eleme volt a magyar atléták hálálkodása „a csodálatos új stadionért”

Vajon közülük egynek is átfutott-e a fején, hogy az pont ezért épült, mégpedig irgalmatlanul nagy összegből, háromszáz milliárdból? Azért, hogy ország-világ lássa a könnyes szemmel szipogó sportolókat. Megalázó látvány volt. Tény és való, hogy Kristóf is rengeteg adóforintunkba van, százmilliókba, miképp a korcsolyázó Liu-fivérek sikerei sem kerültek kevesebbe: tavaly ilyentájt a szakági elnök Kósa Lajos egyenesen 300 milliót követelt tőlük vissza, amikor megtudta, hogy a testvérek kínai színekben folytatják. Ami engem illet, nem bánom, hogy többé nem magyar adófizetők állják ezeket a horribilis költségeket.

A Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség mintegy 300 millió forintért elengedné a Liu testvéreket

Mindazonáltal egyetlen élsportolótól sem várom el, hogy egy elnyomó rendszerben feladja álmait,

amire már fiatalon feltette az életét, de ne áltassa magát azzal, hogy az ő egyetlen kötelessége tőle telhetően büszkévé tenni a nemzetet, s ezzel viszonya a társadalommal véget ért. Jó, ha tudják, hogy pontos és fontos helyük van a diktatúra hierarchiájában. Nem is akárhol. A tehetségüktől, éremtermelő potenciáljuktól függően egyre magasabban. Tetszik, nem tetszik, sportolóink egy megbetegített társadalom eltorzított értékrendjének a kiemelt haszonélvezői.

A hatalmon lévőknek érmek, eredmények kellenek, hogy az ezerféleképp sanyargatott ország idegrendszere olykor legalább néhány percre kisimuljon. A rezsim pedig hajlandó is fizetni az érmekért, egy olimpiai aranyért például ötvenmilliót, kettőért meg százat.

Hogy ez milyen arcátlanul sok pénz, azt pontosan mutatják más országok éremtarifái.

Magyarországnál többet csak fél tucat másik autokrácia és diktatúra-féle ad a győzteseinek: Szingapúr, Indonézia, Hong Kong, Thaiföld, Azerbajdzsán, Kazahsztán és egyetlen demokrácia, Olaszország.

A többi demokratikus ország a mi ötvenmilliónknak általában csak a felét, harmadát, tizedét adja, az USA a negyedét, a legkevesebbet pedig a svédek és a norvégok. Ők egy fillért sem. Vajon hány magyar feküdne inkább az ő kórházaikban, utazna az ő vonataikon, tanulna az ő iskoláikban, cserébe pedig lemondana Kristóf és a többiek érmeiről. Amelyek amúgy is egyre gyérebben csordogálnak, alighanem nem függetlenül a hatalomból áradó tömény becstelenségtől, az érdem nélkül is osztogatott jelentős sportjuttatásoktól. Ha valakik, akkor a sportolók pontosan tisztában vannak ezzel, és sokuk vissza is él vele.

S ha csak ennyi lenne

Még messze van, amikor Kristóf 35 éves korában jogosult lesz olimpiai életjáradékra, erre a perverz hungarikumra. Másoknak ez sokkal aktuálisabb, s valóban, az életjáradékok mint a Duna áradáskor, úgy ömlenek folyamatosan emelkedő összegben az egykori élsportolókhoz, de az edzőikhez és nem ritkán a családtagjaikhoz is. Íme, csupán néhány az ismertebb nevek közül:

• Egerszegi Krisztina havonta kétmilliót kap, és a nővére is jogosult havi ötszázezerre, mert egy ideig edzette a húgát.
• Cseh László már elmúlt 35 éves, de önmagán kívül úgy fél tucat egykori edzője, valamint az édesapja is felvesz több-kevesebb életjáradékot.
• Hosszú Katinka még egy évig nem jogosult rá, viszont a nagyapja már évek óta havi 1.2 millió forint közpénzre tesz szert.

Bár persze sokan kevesebbet kapnak, ez a pénzügyi bacchanália a legalapvetőbb társadalmi igazságosság szembeköpése:

a kajakedző, Fábiánné Rozsnyói Katalinnak például havi négymillió nyugdíjat utalnak a bankszámlájára, mert a múltban több arany- és ezüstérmes versenyzője is volt.

És mindez egy olyan országban, ahol a nyugdíjasok fele lassan csontot rág, millióknak meg villanyszámla-befizetéstől gázszámla-befizetésig terjed az élete. A sporttal kapcsolatos legfontosabb kérdés nálunk mégis az, hogy Milák Kristóf tartozik-e még néhány éremmel Magyarországnak vagy nem?

Forrás

Kapcsolódó