Banánköztársaság
Bruck András: ha….
Minden tele van a remény és aggodalom zavaros keverékével. Jól érzékelhető a rezsim zavarodottsága, sosem láttuk ilyen durvának, ingerültnek, mégis még mindig nehéz róluk elképzelni, hogy ők sem mindenhatók. Kis dózisokban ugyan, de folyamatosan csöpögtették belénk a kilátástalanság mérgét, így most azt találgatjuk, mivel fogják magukat újabb négy évre átmenteni.
Vagy tízre, húszra
„Ha a Tisza indulhat a választáson, ha Magyar Péter indulhat a választáson… tételezzük fel, hogy igen”,
így, feltételes módban, és ezek egy politikatudományi intézet munkatársának a szavai voltak.
És valóban a „ha” lett a beszélgetéseink leggyakoribb kötőszava.
Mert megtörténhet, hogy a rezsim a Tisza Párt számára így vagy úgy, de valamiképp megnyerhetetlenné teszi a ’26-os választást. Ebbe az abszurditásba nyomták, mert nyomhatták bele az országot.
Másfél évtized felnőtt életünk egynegyede, ami számottevően hosszú idő
Márpedig ezt az egynegyedet kicsavarták a kezünkből, akkor is, ha közben szabadon lehettél depressziós vagy eufóriás, és a kettő között az élet számos árnyalatát választhattad. De ez csak a felszín volt, a rezsim cselekvőképességünk megbénításával párhuzamosan kedvére tágította az elviselhetőség határait. Mi meg engedelmesen tágultunk, és most például kénytelenek vagyunk elviselni, hogy az üzletek pénztáránál olyan összegeket hagyunk, amennyit az EU sok más országában az itthoni bérek két-háromszorosából fizetnek ki. És vajon miért nem hallasz magyar szót a budapesti belváros húsvétra felhúzott melegkonyhás bódéi előtt? Na ugyan, miért?
„A járulékok megesznek bennünket”,
ismerte el szégyenlősen egy kormánybarát vállalkozó, de százezrek mondhatták volna ugyanezt.
Bár az ország számára lettek volna kitörési pontok, a rezsim irányítóit csak a betörési pontok érdekelték
Egyetlen reformba nem kezdtek bele, és az ingyen kapott eurómilliárdok ellenére az állam minden szektora vegetál. Hogyan lehetséges ez? Megtudjuk-e valaha ezeknek a bűnöknek a hátterét? Ausztriát ugyan már egyik miniszter szerint sem érjük utol, viszont
„a közép-európai régió vezető gazdasága, kreatív ipari központja leszünk.”
Ezt a viccet a hét közepén sütötte el a gazdasági miniszter. Biztos, ami biztos, azért inkább ők is kirabolták saját hazájuk nemzeti bankját. A máig névtelen bűnözők szabadlábon, de akik a helyükre léptek, azok se különbek: mindvégig tudtak a rablás egyes fázisairól. Orbán Viktor is természetesen. Pedig valóban léteznek jobb jövővel kecsegtető reformcsomagok, szakpolitikai víziók, de akik ebben a rendszerben ilyesmivel foglalkoznak, azok is úgy jártak, mint a kiadatlan regények szerzői: a semmire pazarolják el az életüket.
Az őrület kezdete nem mindig visszafejthető, de olykor akadnak azonosítható kezdőpontok
Miniszterelnökünk esetében megvan az ősforrás: beszéde a Testnevelési Főiskolán, a 2002-es országgyűlési választás két fordulója között. Akik képesek olvasni mások szándékaiban, azok már akkor tudhatták, hogy amennyiben egy ilyen karakterű politikus még egyszer hatalomhoz jut, Magyarország nem sok jóra számíthat. Annak a lázító beszédnek egy mondata – az ellenzékből akkor csinált először ellenséget – örökre az agyamba vésődött:
„Amennyiben az ellenzék nyer, harsogta – az ócska beszédekhez különös mód többnyire speciális előadásmód is társul – az emberi méltóság és a haza is veszélybe kerül”.
Ez a mára milliók fejébe ácskapocsként beékelődött agresszív tematika és hangnem akkor még viszonylag ritka volt nála, de ebben sem előnyére változott. Ez a beszéd sok mindent előre jelzett, de az igazi bajok mégis 2006-tal kezdődtek. Ha netán volt is országépítő terve az akkori miniszterelnöknek, a következő három évben saját magával együtt a pártját is megsemmisítette, s e három év kudarsorozatából soha többet nem tudott talpra állni. A visszatért Orbán bosszúja pedig kegyetlen volt: a számára száműzetéssel felérő nyolc év alatt tökéletesre fejlesztette a nemzet elleni összeesküvése elméletét és gyakorlatát. Ezt látjuk most mindenben, mindenhol. Ezért kéne eltűnniük végre, mert minden perccel csak a veszteségeink nőnek.
Az életünk még mindig nem annyira elviselhetetlen,
hogy kénytelenek legyünk számot vetni mindazzal, ami az elmúlt harminc évben az országgal történt, de ha egyszer vége lesz ennek, sokáig fogunk emlékezni rá. Azonban sorsfordulónak nevezhető változás nélkül Magyarországra nehéz jövő vár: saját térségének kiábrándító csődtömegévé, elállíthatatlanul vérző sebbé fog válni.
A Tisza Párt választási győzelme a vérzés elállítására biztos elég lenne, de vajon ennél többre is jutnánk-e általa?
Amennyit eddig láttunk, tudunk Magyar Péterről, abból nem derült ki, hogy a nemzeti megújuláshoz szükséges radikális fordulat levezényléséhez is elegendő képességekkel rendelkezik-e. Összetett politikai tehetségével lelket, életet lehelt a sorsába már beletörődött nemzetbe, de mindeddig jobbára egyazon regiszterben ténykedett.
A bizakodásunk ezért most kettős lehet: Orbán nem kockáztatja meg a választás teljes ellehetetlenítését, a győztes Magyar Péter pedig miniszterelnökként képes lesz eddigi önmagát is felülmúlni.
<<< Olvassa cikkeinket a Facebookon és a Google hírei között is! >>>
Szerző
