Banánköztársaság
Kesergés a dicső múlt elvesztése miatt
A dicső múlt elvesztése nyilván sokkal inkább tehet a pillanatnyi problémákról, mint a saját személyiséghez kapcsolódó tehetségtelenség, lustaság, felelősségpánik, döntésképtelenség, és megannyi más önsorsrontó állapot. Mert az a legolcsóbb mentség, ha mindenről más tehet. Más emberek, más korok, más vallások. A kesergés tehát egyfajta önfelmentésnek is beválik. Bele lehet búsongani a jövőbe. Addig sem kell mást csinálni.
Két világháborúban is vesztesek voltunk
Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. Az meg egy kocsmai verekedésben is igaz, hogy a vesztesek megszívják. Az I. világháború vesztesei is így jártak. Hazánk a bot rossz végén volt, ami a háborút lezáró diktátumban rögzített új határokon is meglátszott. Ez nem kell, hogy tessen bárkinek. Az sem, hogy a világháború végén sem lett jobb a helyzet. Igaz, akkor sem a győztesekhez sikerült csatlakozni.
A kesergők jó része azt sem tudja, miért kesereg
De ebben sincs semmi meglepő. A hazai politikai elit szinte évszázadok óta – mintegy hagyományőrzésből – köszönő viszonyban sincs a nagyléptékű világpolitikai realitásokkal. Alkalmasint azt követően, hogy lépten-nyomon a trianoni diktátum fölötti kesergést hallgattam, az az érzésem támadt, hogy ez megmaradt. Mert a határokat átjárhatóvá tevő uniós elképzelések közelebb hozzák a szerteszakított közösségeket, mint bármilyen Trianon-kesergő. Amely jelenséggel kapcsolatban egyre inkább úgy vélem, hogy a kesergők jó része azt sem tudja, miért kesereg.
A határok akkori meghúzása mára történelmi tényként kezelhető. De ez csak az egyik oldala a történetnek. Az akkori diktátum nem Magyarország ellen, hanem jobbára a vesztes Monarchia ellen íródott. Mármint abban, ami hazánkat is érintette. Mert amiről – szerintem – a Nagy-Magyarország-os matricával öklöt rázók, illetve kesergők megfeledkeznek: az a kép csupán egyfajta mini unió részére igaz. Tekintettel arra, hogy a török hódoltság után a Habsburg-ház itt felejtette magát. Így aztán előállhat az a helyzet, hogy a trianoni, majd párizsi, majd a későbbi szerződéseket revízió alá helyezni akarók valójában a Monarchiát szeretnék visszaállítani. Egy olyan államszövetséget, ahol egy idegen ország császára volt a magyar király is.
Olthatatlan nosztalgia
Valójában sokkal kevésbé demokratikus megoldásként, mint amit ma az EU kínál. Alkalmasint úgy, hogy a Habsburg örökösödésbe legfeljebb a mély rábólintás szintjén volt magyar befolyás. A nagy revizionisták ugyanakkor – nem egy esetben – meggyőződéses EU-szkeptikusok. Így aztán úgy ellenzik egy európai államszövetséghez tartozást, hogy eközben egy múltbeli államszövetség iránt nyilvánítják ki olthatatlan nosztalgiájukat. Legalább azt, ha már realitásérzékük nem feltétlenül van. Azért persze lehet keseregni a múlt fölött. Hosszan, bő lére eresztve.
Elvégre a dicső múlt elvesztése nyilván sokkal inkább tehet a pillanatnyi problémákról, mint a saját személyiséghez kapcsolódó tehetségtelenség, lustaság, felelősségpánik, döntésképtelenség, és megannyi más önsorsrontó állapot. Mert az a legolcsóbb mentség, ha mindenről más tehet. Más emberek, más korok, más vallások. A kesergés tehát egyfajta önfelmentésnek is beválik. Bele lehet búsongani a jövőbe. Addig sem kell mást csinálni.
Szerző
Friss
- Magyar György: a nemzetvezető viselje a felelősséget azért, hogy ilyen országot teremtett
- Rogán-válasz a gyémántos táska-sztorira: ‘…nagy bátorság egy kismamát ócsárolni!’
- Bíróság: Marine Le Pen bűnös közpénzek sikkasztásában – Ez politikai karrierje végét jelentheti, de Orbán kiállt mellette
- Ki itt a hülye? – Magánlevél a választókhoz bizonyos közügyek tárgyában
- Lázár János, a fideszes reklámfiú
- Ahol valódi és szükséges a szuverenitásvédelem – Grönland ismét beintett Trumpnak
- A kettlebell (oroszul: гиря) ugrott, Orbán Trump-kollégája a golfot favorizálja – Lesz miniszterelnöki ‘sportszakváltás’?
- Ma Fidesz-szülinap van, méghozzá a 37. – Ön mit adna, vagy üzenne nekik?
- Trapézlemez típusok és felhasználásuk: mire figyelj vásárláskor?
- A városvezetés sikerpropagandájától még egyetlen éhes ember sem lakott jól – 150 vendég a debreceni civilek ételosztásán