Spiró György: Ha az emberiség okosabb lenne, már rég kihalt volna

„A külső ellenség mellett a belső ellenséggel is számolni kell, ezek Önök, tisztelt ellenzéki képviselők, akik itt ülnek ezekben a padsorokban. Önök miatt a várost nem elég átnevezni, hogy terroristákat megtévesszük……..” /Részlet, Spiró György: Egyéni javaslat című kötetéből/

Rekonstruálni szerette volna az egymástól kissé eltérő, de végső soron állami balgaságokat

Spiró György, akinek a napokban jelent meg a Magvetőnél az Egyéni javaslat című humoreszkgyűjteménye. Ezek az írások, amelyek jó pár év alatt jöttek össze, egy mentalitásról szólnak, ami mélyebb és tartósabb, mint az aktuálpolitika vagy az ideológiák. A harmincegy írás egy része törvényjavaslat-paródia, de elég sok másféle, ránk jellemző marhaság is bekerült:

„A magyar polgári fejlődés a XIX. századi kezdetektől magában hordozta az öniróniát, túl gyorsan zajlott le ugyanis. A magyar kispolgárok furcsálkodva néztek saját magukra, volt ebben önlebecsülés is, egészséges kételkedés is. Talajtalannak érzékelték a létüket, és még jól emlékeztek a nyomorra, amiből kivergődtek. Ezt a szomszédainknál alig lehet tapasztalni.” /…… /

„Akkoriban jobban kétségbeestem, mint azóta bármikor…”

Elmondta, parlamenti paródiákat már a rendszerváltás legelején is lehetett volna írni, csak nem volt hozzá kedve:

„Akkoriban jobban kétségbeestem, mint azóta bármikor, úgy láttam, hogy rettenetes szellemiségű emberek kerültek be a Parlamentbe, néhány tisztességes idealista kivételével, akik előbb-utóbb természetesen kikoptak. Úgy érzékeltem, hogy az első Parlament szellemileg sokkal rosszabb volt, mint amilyen a nagy magyar átlag.” /…… / ” A legnagyobb sokkot, amire vissza-visszatérek, az okozta, hogy leszavazták a Kossuth-címert. Talán azért is érintett mélyen, mert 56-ban tízévesen tucatjával festettem a Kossuth-címereket lelkesen, még az osztály falára is felkerült némelyik.”

„Az az írói győzelem, ha le tudok menni kutyába.”

Kiemelte, a mostani kötetben szereplő írásokban egy-egy magát hivatalosságnak vélő alak szerepébe bújt bele. Rekonstruálni szerette volna az egymástól kissé eltérő, de végső soron állami balgaságokat:

„Ebben a műfajban azt élvezem, hogy a hülyeséget képes vagyok előidézni magamban. Az az írói győzelem, ha le tudok menni kutyába.” /…. / „Az esztéták nem szeretik tudomásul venni, hogy a vígjátékot a nép mindig jobban szerette a tragédiáknál, erre hajtja az életösztöne. A humornak gyógyereje van.”

„Képesek vagyunk hinni bármilyen ostobaságban…”

A Katona József Színházban mutatták be ebben az évadban a Széljegy című drámáját. Eléggé markáns, kontúros a sztori, mondhatni mellbevágó. Azt mutatja meg, hogy a hiszékenységgel, a bizalommal mennyire vissza lehet élni:

„Mindig voltak és lesznek hiszékenyek, és be is csapják őket. Az emberiség antropológiailag hajlamos a hiszékenysége. Képesek vagyunk hinni bármilyen ostobaságban, pedig világos, hogy a vesztünket okozza. Jó ideje azon tűnődöm, hogy ennek súlyos, evolúciós oka lehet. Talán csak így vagyunk képesek elviselni mindazt, ami adatott. Ha az emberiség okosabb lenne, már rég kihalt volna.”

Megemlítette, hogy a menekültek témája huszonöt éve őt is érdekelte, egy drámát is írt róla Dobardan címmel. Járt menekülttáborokban a jugoszláv háború idején, és a bosnyákok megnyíltak előtte, mert az anyanyelvükön beszélgetett velük. A gyerekek az utcán pillanatok alatt megtanultak magyarul, a felnőttek azonban hiába kérvényezték, hogy szervezzenek a számukra magyar nyelvtanfolyamot:

„Nem tanulhattak meg magyarul, pedig szerettek volna. Magyarokká váltak volna szívesen, de nem válhattak. Azóta sok minden változott, de a számomra most is érthetetlen, miért nem engedik meg valakinek, hogy magyar legyen, holott nyilatkozik róla.”

„A lelkileg erős országok mindig befogadók, épp a gyöngék jellemzője, hogy nem azok…”

Spiró hangsúlyozta, a magyarság a huszadik század elejéig befogadó volt, akárcsak Lengyelország a XVIII. század végéig:

„A lelkileg erős országok mindig befogadók, épp a gyöngék jellemzője, hogy nem azok. Nehéz lelkileg követni azt a tébolyt, ami mára szinte az egész világon kialakult. Kétszáz éve minden nép nemzetállamot akar, ma is vannak, akik ezért küzdenek, hullatják érte a vérüket bőségesen, de ha végre megvalósul az álmuk, rögtön elkezdik kiválasztani magukból a belső ellenséget. Kérdés, hogy a XIX. század végén kezdődött szélsőséges elzárkózás, amely világháborúkat okozott, meddig tarthat még. A XX. század rémes dolgokat hozott ki az emberből. A második világháború után egy ideig azt lehetett hinni, hogy ezen túlléptünk. De hát ugyanott tartunk, ahol az első világháború előtt. A politikusok nem emlékeznek a háborúra, bárhol éljenek is, és fogalmuk sincs, hogy mi lesz a tetteik következménye.”

Idézettel kezdtük, fejezzük be azzal is szemlét:

„Végezetül: mi nem szorulunk az Önök szavazatára, tisztelt ellenzéki hölgyeim és uraim, akiket kétszázötven éve telepített a nyakunkra Mária Terézia az akkori Európából. Próbáltuk Önöket befogadni, de hiába, mert Önök a lelkükben máig migránsok maradnak.”

Forrás: Népszava /A szemlét bl készítette/