30 éve dőlt le a „Fal”– A határnyitás hiteles krónikája abból az időből, amikor még volt külügyminisztere Magyarországnak

Augusztus 29-én az NDK nagykövete telefonált,

hogy kormányuk kéri, mihamarabb látogassak Berlinbe, és a sajtó kizárásával folytassunk megbeszéléseket a menekültek ügyéről. Felhívtam Németh Miklóst, tájékoztattam a kérésről, s elmondtam neki, hogy semmi kedvem az egészhez, ám nem utasíthatom vissza. De legalább személyesen tájékoztatom őket a döntésről.

Miklós is egyetértett azzal, hogy az utazásnak nincs sok értelme, de nem szabad elutasítani. A belügyminisztert megkérdeztem, nincs-e kedve elkísérni. Azt mondta, szívesen velem utazik, de semmi értelmét nem látja, mert ugyan neki két NDK-beli partnere is van, de mindkettő tehetetlen aggastyán, akik nem képesek a dolgokat felfogni. Majd az illetékes helyettese kísér el.

Augusztus 31-én kora reggel egy kis katonai géppel elzakatoltunk Berlinbe

Az ócska, öreg gép több mint két óra alatt tette meg az utat. Velünk jött az NDK nagykövete is, de hogy ne zavarjon bennünket a társalgásban, az egyik sarokba húzódott. A repülőtéren a fogadásunkra megjelent külügyi államtitkárral azonnal közöltem, hogy még délután visszautazunk, ebédet sem kérünk, minél előbb folytassuk le a megbeszélést. A gépkocsiban elmondta, hogy Honecker és első helyettese, valamint Willy Stoph és két helyettese is beteg, ezért Oscar Fischeren kívül Günter Mittag politikai bizottsági taggal, KB-titkárral fogok tárgyalni. Kértem őt, hogy a visszaútra biztosítson rendőrségi előfutót, mert minél előbb haza akarok utazni. Készségesen megígérte.

Megérkeztünk a Külügyminisztérium impozáns épületéhez, s vagy hárman sietős léptekkel a tárgyalóterembe kísértek. Annak ajtajában várt Fischer, merev arccal, s hidegen kezet fogott velem. Leültünk a hosszú tárgyalóasztalhoz, mindkettőnk oldalán a kíséret, s ő rögtön a közepébe vágott:

„Azért hívtuk ide, hogy megvitassuk az állampolgáraink ügyét.”

Majd egy órán keresztül sorolta unalomig ismert érveiket

a hazatérők büntetlenségéről, az NSZK berlini képviseletére menekültek helyzetének Vogel ügyvéd közvetítésével történő rendezéséről, de egyetlen új szempontot, javaslatot sem vetett fel.

Mikor elhallgatott, megkérdeztem: „Befejezte? Ennyi az egész?” Meglepetten bólogatott, mire kifakadtam: „Mit kezdjek azzal, amit maga elmondott? Maguk semmit sem ajánlanak, csak a régi álláspontjukat ismételgetik! Ez megerősít abban, hogy helyesen döntöttünk. Ez pedig a következő!” Elmondtam neki, részletesen indokolva, az elhatározásunkat.
Fischer egyre döbbentebben hallgatott, a szeme összeszűkült. Biztosan azt hitte, hogy nem jól hall. Mikor befejeztem, csak annyit tudott kinyögni: tehát ezt a megoldást javasolják.

Azonnal rávágtam, hogy ez nem javaslat, hanem tájékoztató a döntésünkről. Erre Fischer:

„Hiszen ez zsarolás! Sőt árulás! Tudja-e, hogy ezzel cserbenhagyják az NDK-t, s átállnak a másik oldalra? Ennek magukra nézve nagyon súlyos következményei lesznek. Mikor kívánják a lépést megtenni?”

Közöltem vele, hogy szeptember 3-ról 4-re virradó éjjel.
– Ez lehetetlen! – kapkodta a levegőt Fischer. – Katasztrofális következményekkel jár a lépésük. Ne tegyék meg! Majd Vogel ügyvéd meg a mieink meggyőzik őket, hogy térjenek haza.
– Ne vicceljen, miniszter úr – válaszoltam. – Hogyan tudnának sok ezer mindenre elszánt embert meggyőzni?
Fischer egyre csak azt hajtogatta, hogy ez zsarolás meg ultimátum, s ezt ők nem tűrik.
– Inkább zárják le a határaikat – mondotta.
– Ezt nem tehetjük meg – válaszoltam.

Partnerem végül türelmét veszítve azt mondta:

nincs értelme folytatni, tartsunk húsz-harminc perc szünetet, ezalatt tájékoztatja a Politikai Bizottságot, s találkozik Mittaggal. Ezzel magunkra hagyott bennünket. Mindvégig megőriztem a nyugalmamat, nem úgy, mint néhány héttel később New Yorkban, amikor az ő kezdeményezésére az ENSZ-palotában leültünk tárgyalni. Ott előadta, hogy az eltávozott állampolgáraikat a társadalom megveti, hazaárulónak tekinti, különben is az áttelepülők kábítószer hatása alatt cselekedtek.

Akkor odafordultam a tolmácshoz, és megkérdeztem; létezik-e a német nyelvben az a kifejezés, hogy „taplófejű”? A tolmács rávágta, hogy persze, létezik, s ugyanolyan kifejező, mint a magyarban. Ekkor odafordultam hozzá, és azt mondtam:

„Miniszter úr, maga egy taplófejű.”

Azt hittem, menten megüti a guta. Mintegy félórányi várakozás után szóltak, hogy Mittag fogad bennünket a KB székházában. A Külügyminisztérium épületéből kilépve az újságírók hada rohant meg. Kérdéseikre nem voltam hajlandó mást mondani, mint hogy:

„Tárgyaltunk az országainkat érintő kérdésekről.”

Mittag Fischer társaságában fogadott, s meglepetésemre azzal kezdte: „nem akarjuk, hogy az áttelepülők ügye megrontsa a kapcsolatainkat”. Közöltem, hogy a fejemben meg sem fordult ennek lehetősége, majd a titkár kérte, hogy neki is mondjam el javaslatunkat. Kénytelen voltam megismételni, hogy nem javaslatról, hanem döntésről van szó, majd azt részletesen ismertettem. Mittag válaszul csak azt hajtogatta, hogy „ez nagyon súlyos lépés”, majd kérte, adjunk nekik időt arra, hogy meggyőzzék állampolgáraikat a hazatérésre. Magyarországra küldik az embereiket, tegyük lehetővé, hogy felkeressék a táborokat.

„Rendben van – válaszoltam –, de a táborokba csak a saját felelősségükre mehetnek az embereik, mert mi nem kezeskedhetünk azért, hogy nem lesz bántódásuk.”