30 éve dőlt le a „Fal”– A határnyitás hiteles krónikája abból az időből, amikor még volt külügyminisztere Magyarországnak

Némi töprengés után közöltem azt is,

hogy egy héttel meghosszabbítjuk a döntés életbe léptetését. (Persze említést sem téve arról, hogy eredetileg is a szeptember 10-i dátumot tűztük ki.)
Hazaérkezésünket követően az egyik NSZK-beli lapban megjelent, hogy a magyarok azért húzzák-halasztják a lépést, mert ellentételként fejpénzt remélnek. Mikor elolvastam, azt hittem, szétrobbanok, s kiadtam az utasítást: a minisztérium mondja le a lap előfizetését.

Az újság ettől persze már csak azért sem ment csődbe, mert mint kiderült, egyetlen példányt sem fizettünk elő. Folytattuk az előkészületeket, s mint tudomásunkra jutott, az NDK-beli „agitátorokat” a táborokból kikergették. Szeptember 8-án Fischer táviratot küldött, amelyben követelte, hogy vonjuk vissza a döntést, ne lépjünk, 9-én pedig Honecker intézett mindenféle fenyegetőzéssel megspékelt üzenetet Nyers Rezsőhöz, a párt elnökéhez, hasonló követeléssel. A válasz udvarias, de határozott és elutasító volt.

A szovjeteket csak az utolsó napon tájékoztattuk

Nyilvánvaló, hogy már régen tudtak a tervezett lépésről; bizonyára az NDK vezetése is panaszkodott náluk, de a nemzetközi politikában egyáltalán nem közömbös, hogy az eseményekről hivatalos formában vagy „illegális” csatornákon szerez tudomást valamelyik fél. Azzal, hogy az utolsó pillanatokig hallgattunk, s nem vontuk be az ügybe a szovjeteket, elkerülhették, hogy állást foglaljanak a kérdésben. Kiszámíthatatlan volt, hogy miként reagálnak. Szerintem Gorbacsov és Sevardnadze szívük szerint a döntésünkkel értettek egyet.

A külügyminiszter ezt félreérthetetlenül a tudomásomra is hozta. Szeptember második felében, a New York-i külön találkozónk során megkérdezte:

„Mondja, mennyien lehetnek azok, akik az NDK-ból át akarnak települni az NSZK-ba?”

Azt válaszoltam, hogy ezt pontosan senki sem tudja, de feltehetően egy-kétmillió emberről is szó lehet. Sevardnadze erre azt válaszolta: „Szerintem mindenkit, aki el akar távozni, engedni kell. Az embereket nem szabad erőszakkal visszatartani.”

A döntés meghozatala előtt azt azért nem tudhattuk, vajon Gorbacsov számára egy ilyen, a két szövetséges ország közötti viszonyban bekövetkezett példátlan lépés és különösen az NDK fennmaradásához fűződő szovjet érdekek milyen reakciót váltanak majd ki. Katonai intervenciótól nem tartottam, mert szerintem Gorbacsov hozzánk hasonló szenvedéllyel gyűlöli a fegyveres beavatkozást, de politikai s főként gazdasági téren rákényszerülhetnek szankciók alkalmazására velünk szemben.

A határok megnyitása után „nem csalódtam” Ceauşescuban,

mert mindent elkövetett a szövetségesek körében, hogy Magyarország ellen hangolja őket, s retorziókat alkalmazzanak. Igazi társra azonban csak a csehszlovák vezetésben talált, amely dörgedelmet is intézett hozzánk. Összességében azonban már sem az egész szövetségi rendszer, sem a konzervatív vezetők nem voltak abban a helyzetben, hogy megakadályozzák a lépésünket.

Szeptember 10-én, vasárnap este, úgy hat óra körül gyalog indultam el a lakásunktól nem messze lévő Televízió épületébe

A megállapodás szerint a hét órakor kezdődő, A Hét című politikai magazinban készítenek velem interjút, s ugyanebben az időpontban röpítette világgá a hírt a Magyar Távirati Iroda. Szorongások közepette bandukoltam. Az épület közelébe érve két minisztériumi kollégám elkapott, hogy ne menjek a főbejárathoz, mert ott újságírók hada vár. Nem kívántam előre nyilatkozni, ezért a hátsó bejáraton, díszletek és kacatok között tévelyegve jutottam el a stúdióba. A műsorvezető izgatottan közölte, hogy az egész emeleti részt lezárták az újságírók elől.

Nagy nyüzsgés volt, de végre a kamerák elé ülhettünk, hogy bejelentsem és indokoljam a határ megnyitását. Ügyelnem kellett arra is, hogy ne hergeljük az NDK vezetését, de az is fontos volt, hogy a menekültekkel érzékeltessük, nem csupán huszonnégy óráról van szó, hanem mindaddig nyitva tartjuk a határt, amíg áttelepülni szándékozó német tartózkodik nálunk. Az interjú után kifelé menet az osztrák televízió tudósítójába ütköztem, aki nem tudni, hogyan, de bejutott az épületbe. Most már neki is nyilatkozhattam.

Megkönnyebbülve hagytam el az épületet, mert „a kocka el volt vetve”,

nincs immár ember, aki megakadályozhatná a lépésünket. Persze akkor még álmomban sem gondoltam arra, hogy ezzel a lépéssel elindítottuk a németeket a két állam egyesülése felé, s ezzel Európa történelmében új fejezet kezdődik. Biztos voltam azonban abban, hogy Kelet-Európában a Varsói Szerződés tagállamainak viszonyában valami soha nem látott új, visszafordíthatatlan szakasz kezdődik.