Kiemelt hírek
A holokauszt emléknapján egy nagyon sűrű gondolatsor a Nobel-díjas Kertész Imrétől
A holokauszt emléknapján előkerestem Kertész Imre nagy művének különösen nehéz és sűrű utolsó gondolatait, sorsról és szabadságról, becsületről, ártatlanságról, az egymást követő, lépésekről.
A holokauszt emléknapján előkerestem Kertész Imre nagy művének különösen nehéz és sűrű utolsó gondolatait, sorsról és szabadságról, becsületről, ártatlanságról, az egymást követő, lépésekről.
Köves Gyuri: Nem az én sorsom volt, de én éltem végig
” Mindenki lépett, amíg csak léphetett: én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon. Léptem apámmal, és léptem anyámmal, léptem Annamáriával, és léptem – s mindközt tán a legnehezebbet – a nagyobbik nővérrel. Most már meg tudnám mondani néki, mit jelent az, hogy „zsidó”: semmit, nékem s eredetileg legalább semmit, míg csak el nem kezdődnek a lépések. Semmi sem igaz, nincs más vér és nincs egyéb, csak… akadtam el, de jutott hirtelen az újságíró szava az eszembe: csak adott helyzetek vannak és bennük levő újabb adottságok. Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda-, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán. Láttam, igen jól láttam, hogy nem nagyon értenek, szavaim nincsenek igen ínyükre, sőt egyik-másik mintha egyenest ingerelné őket. Láttam, hogy Steiner bácsi itt-ott közbeavatkozott, máshol már-már felugrott volna, láttam, amint a másik öreg azonban visszatartja, s hallottam, mikor mondta néki: – Hagyja: nem látja, hogy csak beszélni akar? Hadd beszéljen, hagyja –, s én beszéltem is, meglehet, hiába, és összefüggéstelenül is egy kissé. Azért így is értésükre adtam: sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk. Én léptem, és nem más, s kijelentettem, hogy az adott sorsomban mindvégig becsületes voltam. Az egyetlen folt, mondhatnám szépséghiba, az egyetlen esetlegesség, amit netán a szememre vethetnek, az, hogy most itt beszélgetünk – de hát erről nem én tehetek. Azt akarják, hogy ez az egész becsület és valamennyi előző lépésem mind-mind az értelmét veszítse? Miért ez a hirtelen pálfordulat, miért ez az ellenszegülés, miért, hogy nem akarják belátni: ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont – folytattam magam is egyre meglepettebben, egyre jobban belémelegedve –, ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy – álltam meg, de csak lélegzetvételnyi szünetre –, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors – jöttem rá egyszerre, de oly világossággal e pillanatban, mint ez ideig még soha. Kissé sajnálom is, hogy csak ővelük, s nem értelmesebb, hogy úgy mondjam, méltóbb ellenfelekkel állok szemben. De hát ők voltak itt most, ők vannak – e percben legalább így rémlett szinte – mindenütt, s mindenesetre ők voltak ott akkor is, amikor apámat búcsúztattuk. Ők is megtették a maguk lépéseit. Ők is előre tudtak, ők is előre láttak mindent, ők is úgy búcsúztak apámtól, mintha már temettük volna, és később is csak azon kaptak össze, hogy helyiérdekű villamoson vagy inkább autóbusszal menjek-e Auschwitzba… de itt már nemcsak Steiner bácsi, hanem még az öreg Fleischmann is fölugrott. Azért most is iparkodott visszatartani, de már nem tudta. – Hogyan? – ripakodott rám paprikavörös arccal, és öklével a mellére csapva: – Még talán mi vagyunk a bűnösök, mi, az áldozatok?! – s próbáltam néki elmagyarázni: nem bűn, csak be kéne látni, szerényen, egyszerűen, épp csupán az értelem miatt, a becsület kedvéért, hogy így mondjam. Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen – próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek. Hanem hát, láttam, nem akarnak belátni semmit, s így azután, véve a zsákom meg a sapkám, pár zavaros szó, mozdulat, még egy-egy befejezetlen taglejtés, és függőben maradt mondat közepett, távoztam.”
(Kertész Imre)
Legyen könnyű nekik az öröklét!
Szerző
Friss
- Domokos László -a kormány Budapest-átvilágítója- csapatát egy szabadon felhasználható szabványfotón mutatta be
- Tuzson Bence a diplomáciai etikett új fejezetét nyitotta meg: rendre utasít, figyelmeztet és ha szükséges, megint
- Júliusi horoszkóp – Változások és lehetőségek pénzügyekben és szerelemben
- Kormány-mézesmadzag: lehet, hogy emelik a köztisztviselők bérét – Ez kicsit olyan, mint amikor az volt a hír, hogy időben jön a nyugdíj
- A hétvége nagy kérdése: mire készül a Mi Hazánk és a rendőrség asszisztál hozzá, vagy teszi a dolgát?
- Az év 25. hetében – mint tudjuk csak az ökör következetes – megváltozott a miniszterelnök véleménye – Heti Juszt…
- Így számol Ő – Kovács Zoltán átszámolta: javította a „magyar emberek”-matekját „szavazók” 95%-ára
- Orbán az Ő „férfiasabbá” lett hangján jelentette: 2 278 000 szavazat, aminek 95%-a ellenzi Ukrajna EU-csatlakozását
- Tetszett volna szabályosan parkolni! – Delhusa Gjon 1.500.000.- fotint sérelemdíjért perel
- Fricska az orbáni orra – Budapest Pride lépésről, lépésre