Banánköztársaság
A magára maradt magyar miniszterelnök
Az elmúlt hónapok a néppárti vezetést megtanították rá, hogy Orbánnak egyetlen esélye van, hogy fenn maradjon Európa politikai térképén: ha őket támadja. Nyilvánvalóan ez a magyar politikus számára is egy kényszerpálya, de más esélye nincs, hogy e pályán mozogva fenntarthassa a nemzetközi látszatot és szolgálja pártja belpolitikai esélyeit.
Orbán Viktor annyiszor emlegette azt,
hogy lázadásának oka az Európai Néppárt „balratolódása” és javíthatatlan liberálissá válása, hogy ezzel tényleg megváltoztatta az előttünk álló európai választás belső tartalmát. Már most jól kivehető, hogy a kampánystratégiákat nem a jobb, bal, illetve a liberális oldal közötti ideológiai különbségek határozzák meg, hanem az integrációpárti, illetve a nemzetállami elsőbbséget hirdető szándékok összecsapása.
Ám annak dacára, hogy a március 20-ai „kiegyezés” az EPP és a Fidesz között
arra a közös jószándékra épült, hogy az EPP nem kritizálja tovább Orbánt, Orbán pedig felhagy a pártcsalád politikai minősítésével és erkölcsi blamálásával, amint a miniszterelnök hazajött az EPP politikai gyűléséről, ott folytatta néppárti kollégái gyalázását, ahol pár nappal azt megelőzően abbahagyta.
Persze az EPP-ben nem kell tudni magyarul, hogy a fejleleményekkel mindenki tisztában legyen. Elég, ha elolvassa saját német, belga, francia, holland, osztrák stb. sajtóját – valamennyi az újabb EPP-ellenes magyar kampányról szól s emiatt tombol, vagy épp ironizál a néppártiak rovására. Az orbáni háborgó világképben tehát van egyrészt az EPP, a szocialisták S&D-je, a liberálisok ALDE-ja, valamint Macron mozgalma, másrészt meg ő maga. És ki még más?
Mostanában sokat írnak egy Róma-Budapest-Varsó tengelyről;
ez végül is a V4 „tengelyből” nőtt szükségképpen ki, melynek ötlete gyorsabban kimúlt, mint amire bárki számíthatott volna. Milyen esélyei lehetnek egy újabb szerveződésnek?
Közelednek az őszi lengyel parlamenti választások és Orbán partnerének, Jarosław Kaczyńskinek az nem jók a lapjai. Minden jel arra mutat, hogy elveszíti a választás, de még ha talpon is marad, rendkívül meggyengül mai befolyása. Jól mutatták ezt a legutóbbi önkormányzati választások, melyek igencsak megtépázták Kaczyński pártját, a PiS-t.
Matteo Salvini – köszöni szépen – jól van, de a legutóbbi, március elején közzétett felmérések szerint pártja, az olasz Liga legfeljebb egy mandátummal gyarapíthatja jelenlétét az Európai Parlamentbe. Igaz, pártcsaládja, a Nemzetek és Szabadság Európája a jelenlegi 37 helyről 59 összmandátumot remélhet, ami jelentős, de nem végzetes növekedés. Még akkor sem, ha a Fidesz jelenleg 13-ra saccolt mandátumnövekedését is hozzáadjuk.
Miért nem?
Azért mert ezzel nem válnak királycsinálókká. Még igazán blokkolni sem lesznek képesek a parlamenti munkát. Épp ellenkezőleg, inkább elsőszámú ellenfelévé és így célpontjaivá válnak a három nagy pártcsaládnak, melyeknek közös ereje – Macron pártját még nem is számítva – mintegy négyszáz lesz.
Ugyanakkor – Orbánnal szöges ellentétben – Salvini összes nyilatkozata azt türközi, hogy mozgalmát el sem tudja képzelni az Európai Unió eddig kialakult struktúráin kívül, vagy nélkül. Ezt nem is tehetné büntetlenül, hisz a Liga mögött Olaszország meghatározó ipari potenciálja is ott van, s pillanatok alatt hátat fordítanának neki – miként tették azt Berlusconival –, ha merő politikai ambícióból túl messzire menne.
Ám Orbán túl messzire ment,
ezért útja vissza az EPP-be épp oly lehetetlen, mint az a helyzet, amibe manőverezte magát, s amit egyre kilátástalanabbá tesz, hogy most tovább folytatja a maga külön háborúját a néppárttal. Arra már aligha számíthat, hogy Manfred Weber elnézőbb lesz vele, ha megszavazza őt bizottsági elnöknek, mert az elmúlt hónapok a néppárti vezetést megtanították rá, hogy Orbánnak egyetlen esélye van, hogy fenn maradjon Európa politikai térképén: ha őket támadja. Nyilvánvalóan ez a magyar politikus számára is egy kényszerpálya, de más esélye nincs, hogy e pályán mozogva fenntarthassa a nemzetközi látszatot és szolgálja pártja belpolitikai esélyeit.
Hogy meddig, az ma már nem a magyar realitások függvénye
Egészen más a világ, mint volt 2016-ban, amikor az orbáni „illiberális demokrácia” szárnyalni kezdett. Ekkor még sokan – főként persze a mellette kardoskodók – nagy fantáziát láttak a brexitbe. Ma viszont azt kell konstatálniuk, hogy a brit elit csak a rossz és a még rosszabb között választva, teljesen felszámolja önnön politikai valóságát.
Bár a Trump viselt dolgaival foglalkozó különleges ügyész, Robert Mueller nem tudott érdemi bizonyítékokat szerezni az elnök orosz kapcsolatit illetően, de közben oly mértékben megromlott az amerikai-orosz viszony, hogy Orbán különleges és mindenáron titkolni próbált kapcsolatai a putyini maffia-világgal ma sokkal inkább a figyelem középpontjában áll, mint bármikor eddig.
Csatlakozzon a választások után Orbán bármelyik európai pártcsaládhoz, „védő kart” nem, hogy nem fog a néppárt feléje nyújtani, sokkal inkább segíti majd azokat az erőket, amelyekkel ujjat húzni sohasem volt tanácsos.
Szerző
