A soros Soros

Na kérem. Értelmet nyert a soros-terv, a stopsoros és számtalan változata. A benyújtandó törvényben ugyanis szerepel az idegenrendészeti távoltartás intézményének felújítása.

Magyarországon az ötvenes-hatvanas években létezett ilyen, fokozatosan oldották föl, ha jól emlékszem a hetvenes években, amikor Magyarország csatlakozott a helsinki egyezményhez.

De nézzük, miről van szó?

A távoltartás keretében ugyanis nemcsak a bejönni szándékozókat tartanák távol a határtól, hanem „a magyarokat pedig a schengeni határ 8 kilométeres körzetétől tartanák távol bizonyos esetekben.”

Amikor az ötvenes években, gyerekkoromban a nagyszüleimhez indultunk nyaralni, már február táján elkezdte intézni anyám a „határsávit”, a falu ugyanis közel fekszik az akkor jugoszláv (ma horvát) határhoz, aminek a túl oldalán az épp soros láncoskutya, a brüssze…. bocsi impirilista uralkodott. Ha meg mind a hárman testvérek nagymamáéknál töltöttük a vakációt, szó sem lehetett arról, hogy mindkét szülő értünk jöjjön.

Hát erre kellett az a kerítés! Hogy mi ne mehessünk sehová. A „schengeni” jelző ne tévesszen meg senkit: ki lehet azt onnan venni valami észrevétlen módosítással – a szabadságkorlátozó diktatúra lázas építkezésében az ilyen apróság fel sem tűnik. Ja, és mik azok a „bizonyos esetek”? Ki/mi dönti el, hogy most bizonyos esetben közelítek a magyar határhoz, vagy csak úgy? Úgyhogy jó, ha mindenki készenlétben tartja az útlevelét.

Szinte hallom a magukat jobboldalinak képzelők ugató kórusát: menjen is mindenki, aki nem „magyar”. Ez ugyan nem jobboldali, hanem vérnáci érvelés, de lelkük rajta.

Nem megyek sehová. Önszántamból nem.

Nekem hazám ez az ország, ez a nyelv, ez a táj, ez a kultúra. Persze, vannak szeméthegyek szépséges patakok partján, überciki, neoprocc stílusú „várkastélyok”, meg otromba bodaságok. Pont úgy, mint nyilván másutt is.

De mint hazáját szerető embernek, felelősségem is van – ha másért nem az unokámért, de én úgy vélem, minden magyarért, hogy milyen haza marad mögöttem, ha távozom. Mindenkire vicsorgó, irigy, bugris népség, aminek a jellemzője, hogy a lakását a küszöbig ragyogó tisztán tartja -, de a karácsonyfáját egészben gyömöszöli be a szemétledobóba. Elsunnyog, és fújozik, hogy milyen „piszkos népség” lakik a házban.

Vagy derűs, egymást segítő, közösség? Amelyik, ha pl. a háztetőt kell megjavítani, szakembert hív, nem csóvát dob a tetőre, hogy vesszen az átkozott. Ha hajléktalan húzódik be a kapu alá, nem rendőrt hív, hanem segítőt – uramatyám! civilszervezetet! -, hogy közösen próbálják megoldani a bajba került gondját.

Azt hiszem, a ma regnálók legnagyobb bűne, hogy a lelkünket teszi tönkre, aljasítja el. Rosszabb ez a „lopásnál” is. Magyarország erős és gazdag ország: kibírja, ha pár ezren a közösből vesznek magánjachtot, földet, kastélyt, várat, arany WC kefét. De nincs náció, amely túlélné, ha a lelkét, az erkölcseit, – és igen, az identitását – rabolják el, tapossák meg.