Aki végiglopta a hatos villamost….

Május 16-a joggal „A magyar bűvészet napja”. Rodolfo születésének évfordulóját nem csak a szakma tekinti 2013 óta a magyar bűvészet ünnepnapjának. Nem véletlen, hogy május 16-án nyílt Rodolfo-kiállítás Budapesten, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban (III., Korona tér 3.) – a Kecskeméti Katona József Múzeum Szórakaténusz Játékmúzeumával és Műhelyével közösen. A Rodolfo legendás mondását idéző „Vigyázat, csalok!” című kiállítás szeptember 3-ig lesz látogatható,

„Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!” – mondta, és egyik ámulat követte a másikat. Észrevétlenül csent el a nézők zsebéből kisebb tárgyakat, kiolvasta gondolataikat. Rodolfo, polgári nevén Gács Rezső, a legnagyobb magyar mágus volt, s az egyetlen, akit az évszázad leghíresebb bűvészeiről Amerikában megjelent könyvben a magyarok közül megemlítettek.

Rodolfo lányával, Gálvölgyi Judittal beszélgettünk

a rajongásig szeretett édesapáról, a bűvészről, akit a világ minden táján ismertek.

– Hogyan lett Gács Rezsőből Rodolfo?

– Nem készült bűvésznek. A véletlenen múlt egész további sorsa. Kamaszként a barátaival Lágymányosra járt fürdeni. Jó úszó volt, és egy alkalommal kimentette a Dunából egy fuldokló kínai gyöngyárust, aki hálából megtanította egy egyszerű trükkre, kavicsokkal. Másnap, a Mátyás téren megmutatta a trükköt a többi srácnak. Tisztes távolból egy férfi figyelte őket. Megkérdezte apámat, hogy hol és mikor tanulta a mutatványt. Ő elmondta, hogy az előző nap. Az úriember nem akarta elhinni, de a többi gyerek igazolta az elhangzottakat. Erre Ódry Zuárd – a híres színész, Ódry Árpád bátyja, aki amatőr bűvész volt – azt mondta,

„Ha ilyen ügyes vagy, akkor tanítalak”.

Amikor apám otthon beszámolt a történtekről, nagyanyám kételkedve csóválta a fejét, és „kedves” bácsikat emlegetett. Végül elkísérte a fiát, és egész idő alatt ott toporgott az ajtóban, figyelte, mi történik. Ódry megtanította apát az alapokra: mit lehet csinálni pénzérmével, kártyával, kendővel, gyűszűvel.

Inasévek

– És ezzel eldőlt a pályaválasztás?

– Korántsem! Apám családja nagyon szegény volt. A Nagyfuvaros utcában laktak, hárman voltak testvérek. Neki még ágy sem jutott. Először két, aztán három, végül négy összetolt széken aludt. Mindössze nyolc osztályt végzett, mert a bátyja sánta volt, a másik testvére meg lány, így neki kellett mielőbb munkába állnia. Egy úridivat-üzletben lett inas, majd segéd, végül üzletvezető. Tanult szakmája a férfi fehérnemű-szabászat volt. Az úri divat alapos ismerete és alkalmazása egész életén át elkísérte. Szeretett volna jelentkezni az Amatőr Mágusok Klubjába, ám Ódry lebeszélte, mondván, úgysem fogják fölvenni, mert nem illik a klubtag urak közé: „Te csak egy inas vagy!” Akkor a bátyja sietett apám segítségére: „Tedd le az artista vizsgát!” – mondta. Így lett édesapám hivatásos artista. Sok helyen fellépett, de egy darabig megmaradt főállásban az úri divatnál. Közben „megcsinálta magát”.

– Ezt hogy értsem?

– Nyomozók jelenlétében „végiglopta a 6-os villamost”

Hudini volt a példaképe

– Ahogy a korabeli újságok írták. A karrierje szépen ívelt fölfelé. Egyébként Houdini volt a példaképe. Tőle vette át, hogy mindig frakkban és feltűrt ingujjal lépett föl, megelőzendő, hogy azt mondják, elrejtett valamit a kabátujjában. Közben jöttek az egyre „barátságosabb” zsidótörvények, és apa úgy döntött, inkább külföldi fellépéseket vállal. Járt Görögországban, Törökországban. Azt hiszem, éppen Egyiptomban volt, amikor Magyarország belépett a második világháborúba. Akkor haza kellett jönnie, mert mint ellenséget, kiutasították az arab államból. A kint keresett pénzt elvették volna tőle a határon, ahol még testi motozás is volt, ezért amíg motozták, a finánc zsebébe dugta a valutát, majd visszalopta onnan. Nem sokra rá, hogy hazatért, munkaszolgálatba vitték.

– Segített a túlélésben valamit, hogy akkor már ismert bűvész volt?

– Igen. Sőt, nemcsak neki, de a társainak is. A keretlegények – akik közül nem mindegyik volt vadállat, és olyan is volt, aki ahogy lehetett, mentette a munkaszolgálatosokat – vigyáztak a kezére, és gyakran meg is kérték, hogy mutasson be néhány trükköt. Addig senkinek sem kellett dolgozni, és szerzett a többieknek néhány önfeledt, a körülményekhez képest vidám pillanatot. Mindig volt nála egy pakli kártya meg néhány gyűszű. Ott, a munkaszolgálatban is. Akármilyen hihetetlen, egyetlen csomag közönséges kártyával ezer trükköt tudott bemutatni.

Lenézett artisták

– Rodolfo akkor volt országosan elismert sztár, amikor Magyarországon nem voltak sztárok.

– Valóban mindenki ismerte, szerette. Nagyon népszerű volt. Kivételezett helyzetét felhasználva, az artista szakszervezet elnökeként, sok mindent el tudott intézni. Például amikor a színészek státuszát megszüntették, az ő közbenjárására az artistáké megmaradt. Amikor fölemelték a lakókocsik adóját, kijárta, hogy az artistáknak olcsóbb legyen, hiszen – mint mondta – náluk ez nem luxuscélokat szolgált. Sokat tett azért is, hogy fölépüljön az új Fővárosi Nagycirkusz. Furcsán hangzik, de hajtott arra, hogy megkapja az Érdemes és a Kiváló művész elismerést. Ő volt az első, aki ezt az artisták közül elérte. És azért hajtott rá, mert az artistákat nem tartották művészeknek, lenézték őket. Hiába!

Ez egy sznob ország!

-Visszatérve a népszerűségére, nemcsak azért volt nagy sikere, mert ugyan mindig mondta, hogy „vigyázat, csalok”, senki sem vette észre, mit hogyan csinál. Volt más oka is. Például elképesztően tudott fejben számolni. Levezetni nem tudott egy egyenletet, hiszen nem tanulta, de bármilyen bonyolult példát megoldott. Első hallásra képes volt száz szót megjegyezni, és a megsorszámozott szavak bármelyikét visszamondani. Ha bekötötték a szemét, és keverés után kiraktak egy pakli magyar kártyát, és elmondták neki a sorrendet, fejben rendezte szín és felmenő sorrend szerint a lapokat.

– Nyelveket beszélt?

– Mindössze németül tudott, de a műsorait – amiket egyébként maga talált ki és épített föl –16 nyelven adta elő, és a 16 között volt svéd, arab és török is. Emlékszem, egyszer a Szovjetunióban lépett fel, egy nagy esztrádműsorban, és néhány kollégája azt kérte, segítsen fölszedni néhány csinos lányt, hiszen ő beszél oroszul. Mire azt felelte:

„Természetesen segítek, ha nektek jó, ha azt mondom a hölgynek, hogy húzzon egy kártyát…”

„Ha nem tudsz kenyeret adni, legalább ne vedd el!”

– Milyen volt Rodolfo a magánéletben?

– Nagyon jó ember volt. Egyszerűen lelki késztetése volt a jóra. Mindig azt mondta, „Ha nem tudsz kenyeret adni, legalább ne vedd el!” Tudom, hihetetlennek tetszik, de rendszeresen támogatta anyagilag azt a volt nyilast, aki annak idején följelentette. Hívő volt, de az egyházat, a papokat nem kedvelte. Ő beszélgetett Istennel, és még fogadalmat is tett. 1956-ban, a forradalom kitörésekor Debrecenben volt fellépése. Amikor elindult hazafelé – miután ő már megtapasztalta, milyen az, amikor lőnek –, megfogadta, ha épségben tér vissza hozzánk, akkor heti egy alkalommal böjtölni fog. Egy éven keresztül betartotta.

– 1956-ban nem akart külföldre menni? Biztos tárt karokkal fogadták volna.

– Esze ágában sem volt. Tanított az artista iskolában. A növendékei közül tizenegyen hagyták el az országot. Ő maradt. 1957-ben az elsők közt volt útlevéllel Nyugaton. Ennek egy 1956-os nyári, nagy szovjetunióbeli turné volt az előzménye. Akkor volt először a Szovjetunióban. Amikor hazajött, azt mondta,

„A mi újságjaink úgy írnak a szovjet emberekről, mintha valamennyi félisten lenne. Nos, ezek az istenek lopnak, csalnak, hazudnak – tehát emberek. Megszerettem őket.”

Apa ott akkora sikert aratott, hogy amikor a franciák egy esztrádhoz onnan akartak bűvészt vinni, a moszkvaiak őt ajánlották, mint a legjobbat. Tőlük Oleg Popov, a kiváló bohóc ment Párizsba, az Olympiába. Édesapám nem akart menni. Azt találta ki, hogy őrületesen magas gázsit kér, és akkor majd lemondanak róla. Nem így lett. Megadták a 70 dollárt. Zárójelben jegyzem meg, hogy a „nagy” pénz amúgy sem lett az övé. A gázsit az állam mindig elvette. A művészek napidíjat kaptak. Másodosztályút, mert első osztályú csak a politikusoknak járt.

Aztán Párizsban, ahol az előadás után őrületes ovációval ünnepelték, egy fiatalember gratulált neki. Csak azt tűnt föl apámnak, hogy mindenki milyen tisztelettel figyeli ezt a gratulációt. Utóbb derült ki, hogy a fiatalember Gérard Philipe volt. A színház ügyelője is vadul ölelgette. Mint később elmondta, azért volt olyan lelkes, mert a nézőtéren ülő leghíresebb francia bűvésztől „lopta” el a tárcáját meg a nyakkendőjét. Persze, ha tudta volna, hogy kolléga, nem tőle „lop”. De igaz, ami igaz, a kolléga semmit nem vett észre. Kell ennél nagyobb szakmai siker?!

Amerika túl messze van!

Amúgy ezen az előadáson a BBC is ott volt, és meghívták őt Londonba. Akkor én is vele mentem, afféle segédként. Fogtam a kendő végét. Szívesen látták volna  Amerikában is, de nem ment, mondván, túl messze van. Amúgy sem szeretett utazni. Egy évben kétszer egy-egy hónapot volt hajlandó külföldön tölteni.

– Ahogy én visszaemlékszem, mi, a közönség, egyszerre szerettük és csodáltuk. Ő volt a BŰVÉSZ. Így, csupa nagybetűvel.

– Szakmailag is igyekezett nyomot hagyni maga után. Ezért írta a könyveit, ezért volt a bűvészdoboz meg jó néhány tévéműsor. Akkoriban gyakran mondták, hogy azért nincs más bűvész, mert ő nem engedi, holott erről szó sem volt, hiszen tanította is az utánpótlást. De legyünk őszinték: a mai napig nincs olyan bűvész, mint amilyen ő volt. A kevés „beszélős bűvész” közé tartozott. Játszott a közönséggel. Felnőttel, gyerekkel egyaránt.

– Nem is akárhogyan, hanem szellemesen. Nem akarok hízelegni, de Rodolfo volt az utolsó bűvész, akit nagy kedvvel és szívesen néztem. Őszintén szólva, az azóta látottakat rendszerint untam, nemcsak azért, mert meg sem közelítették az ő tudását, hanem azért is, mert hiányzott belőlük Rodolfo szellemessége. Önből nem akart bűvészt nevelni?

– Tízéves koromban hagytam abba a bűvészkedést. Apa betanított nekem egy komplett műsort, amellyel felléptem az iskolai ünnepségeken. Hívtak szerepelni is, méghozzá gázsiért, de akkor apu azt mondta, ne szokjam meg a könnyű sikert, mert nem tudok bűvészkedni. Magam is úgy gondoltam, hogy ha nem lehetek nála jobb, nem érdemes csinálnom. A legjobban a lopást szerettem, de az nem való nőnek. Annyit azért megtanultam, hogy meg tudom mondani, az adott bűvész jó-e vagy sem. Amúgy amolyan „úrilányos” nevelést kaptam: zongora, nyelvtanulás, balett. Hogy ezt az utóbbit mennyire utáltam!

Apa és férj kapcsolata

– Édesapja és férje, Gálvölgyi János között legendásan jó volt a kapcsolat. Pedig az apák rendszerint féltékenyek az egy szem lányukra.

– Mindketten művészek voltak, és a szakma összehozta őket. Vele mindig mindent meg lehetett beszélni. Szakmailag nagy segítség volt egy kezdő színésznek. János sokat tanult az apámtól: színpadi tisztességet, azt, hogy a közönség mindig más, meg hogy jó kollégának kell lenni.

– Rodolfo artista volt, gyakran lépett föl cirkuszban. Szereti a cirkuszt?

– Nagyon. Imádtam artisták között lenni, imádtam azt a légkört, amely más és sokkal jobb, mint a színházi világban. Talán ez is az oka annak, hogy szerettem volna egy artista-múzeumot, ahol nemcsak apám bűvészkönyv-gyűjteménye, rekvizitumai, kártyái kapnának helyet, hanem az artista dinasztiák emlékei is. Nem sikerült, de nem tettem le végleg róla.

– Jó nevű fordító. Melyik a kedvenc fordítása?

– A szilmarilok, ez A gyűrűk urának az előzményeit meséli el, amelyért Göncz Árpád is megdicsért. Tudja, a fordítás az én külön világom. Rodolfo lányából Gálvölgyi felesége lettem. A fordítás csak az enyém, arra nem lehet azt mondani, hogy bármelyiküknek is köze lenne hozzá.

– Beszélgetés közben többször gyanúsan csillogott a szeme. Hiányzik az édesapja?

– Nagyon. Tudja, én mindig színészekbe voltam szerelmes, mert apa miatt – aki mindig is az ideálom volt – mindig úgy gondoltam, hogy az a jó férfi, aki a színpadon is jó. Gyakran álmodom vele. Jelen időben szeretem. Ha fontos döntés előtt állunk – ahogy régen –, mindig megbeszéljük vele. Kétgyermekes anyaként, kétunokás nagymamaként krónikus apahiányban szenvedek. Ő nemcsak bűvész volt, hanem varázsló is. Én gyerek lehettem mindaddig, amíg élt. Akkor kellett felnőnöm, amikor ő már nem volt. Őszintén szólva, nem szeretek felnőtt lenni, de ő már nincs, és így nem lehetek többé gyerek. A lányom azt szokta mondani, hogy a családban én vagyok a szikla. Nehéz sziklának lenni.