Manapság, amikor Magyarország megítélése sajnos minden nemzetközi vonatkozásban mélyen lesújtó, érdemes egy kis önérzet-tunningra felkeresni a Budapesti Történeti Múzeum októberben frissen megnyílt kiállítását.


Ismertek és ismeretlenek

Két Franciaországban élő művészettörténész – Cserba Júlia és Cseh Gabriella – vette a fáradságot és hatalmas munkával, utánajárással feltérképezte mindazokat a XX. és XXI. században a hajdani Gallia területén élő/alkotó magyar fotóművészeket, akiket a nagyközönség itthon szinte alig ismer.

Mert hogy egy André Kertész, egy Brassai, egy Capa, egy Trauner Sándor hatalmas hírnevet vívott ki, az számunkra természetes és szívet melengető tény, de ez a mostani tárlat 200 fotón mutatja be, hogy rajtuk kívül még mennyi tehetséges hazánkfia talált ott művészeti kifejezésre és megélhetésre módot. Legtöbbjük persze francia néven. Ez a kutatásuk először könyvalakban látott napvilágot tavaly ilyenkor, a Corvina gondozásában. A könyv – amit tulajdonképpen a tárlat katalógusának is tekinthetünk– megvásárolható a múzeumban is.

Különböző színű termekben három nyelven lehet tájékozódni

Most pedig októbertől január 5-ig ez alapján, egy érdekfeszítő, nagy merítésű kiállítást nézhetnek meg az érdeklődők. Kedden például az a szerencse ért, hogy az egyik kurátor – Cserba Júlia – lelkes, több mint egy órán tartó vezetésével élvezhettük e nagyszerű anyagot. A különböző színű termekben három nyelven – magyarul, franciául és angolul – lehet tájékozódni a művészek életéről és szakmai ars poeticájáról.

Pár fényképen igyekszünk bemutatni és érzékeltetni ezt a hangulatot és kis játékra hívjuk az olvasót: ha felkeltettük az érdeklődését, kérjük, menjen a helyszínre és ott találja meg, kiknek a műveit adtuk itt közre? (Egyet elárulok: az a szép  asszony, aki épp magyaráz és mutat valami érdekeset, az egyik kurátor, Cserba Júlia.)

A kor és a párizsi élet lenyomata

Akad e fotókat készítők között világhírű név és olyan, eddig ismeretlen szakember is, akinek tehetségét most ismerhetjük meg Cserbáék jóvoltából. Ezt még a könyvbemutatón  Alföldi Róbert is hangsúlyozta, aki elmesélte, hogy bár őt szenvedélyesen izgatja a fotózás, fotótörténet, nagyon sok névvel most találkozott először.

Minden fényképész története a kor  – és persze a művészeti forrongással teli párizsi  élet – lenyomata, amelyre sajnos a nácizmus is árnyékot vetett. Amúgy a legtöbb magyar származású fotós leginkább a városi zsidó jómódú középosztályból érkezett – sokan valóban fejlődni és tanulni akartak, de közülük nem egy menekült volt, akárcsak a napjainkban oly nagy mellénnyel emlegetett Nobel-díjasaink…

Fotóművész lányok, asszonyok

Egy ma is élő, világhírű, videóval, filmmel dolgozó ember van köztük: ő az újpesti zsidó apától 1942-ben már Franciaországban született Alain Fleischer, akinek munkái sok helyütt, például  Chicagoban is megtalálhatóak. Világpolgár, de emellett ő vállalja és ápolja magyar  rokonságát, sőt, Újpesten játszódó könyvet is írt.

Nagyon sok a tárlaton szereplők között a nő: erre a tényre nemcsak azért figyeltek fel a kurátorok, mert ők is hölgyek, hanem mert – számukra ugyancsak meglepetésként – kiderült, hogy Magyarországon a XX. század kezdetétől a modern megélhetési formának számító fotográfus szakma az önmegvalósító lányoknak, asszonyoknak jó kiutat jelentett önálló életvitelre, kiteljesedésre. Sokuknak volt akkoriban önálló és híres műterme itthon és Párizsban is.

Színvonal szempontjából

Nora Dumas – nem a regényíró, hanem francia mérnök férje nevét viselte ez a francia vidéki életet elsőként reprezentáló asszony – és kolléganői (aki egymást is fotózták, segítették és támogatták) abszolút egyenrangúak voltak a férfiakkal. Akiket gyakran éppen egy nő tanított meg a fotográfia csínjára-bínjára: ilyen történetek is olvashatóak a színes falakon. Például Capa indulása szintén így kezdődött… És ha már hozzá érkeztem, három eredeti Capa-kép is látható itt, ami igencsak ritka manapság. (A fotókat leginkább francia állami intézmények illetve magánszemélyek kölcsönözték. Annyira fontos vállalkozás ez, hogy a megnyitón a francia nagykövet asszony is beszélt.)

Több eredeti levél – például André Kertész és Márai Sándor levélváltása –, könyvillusztrációk, akkori színes magazinok, újságok is láthatóak – érzékeltetve, hogy a fotósok a napi megélhetésért bizony néha „gályapadot” is kénytelenek voltak vállalni: termelniük kellett a napi hírekhez a képeket, aztán publikálni sokat divatlapokban, életmódújságokban a kor idilljét ábrázolva, esetleg ellenkezőleg: haditudósításokat, szociofotókat készítettek parasztokról, elesettekről, kurtizánokról, gyári munkásokról. De még ezeket is szépen megkomponált formában.

Nagyon izgalmas művészeti útkereséseik

is felfedezhetőek: például André Kertész torzított aktjainak ötletét a vízben úszó bátyját  lekapó és a hullámok alkotta fénytöréseket mutató fotója ihlette. Eztán már tudatosan felhasználta ezt a módot izgalmas játékokra. Vagy láthatunk egymásba applikált témákat, az esti párizsi fényekkel variálás elsősége miatti vetélkedést Brassai és Kertész között. Tehát a fotózás már akkor sem a valóság puszta visszaadását szolgálta, hanem önmagában is lenyűgöző kifejezési módokat mutatott – sokszor elvonatkoztatva a realitástól.

Számos, ma már fogalommá vált művész portréját is köszönhetjük kint alkotó hazánk fiainak, lányainak. Hihetetlen érzékenységgel kapták le Gérard Philippet, Chagallt, Jean Maraist, a fiatal Dalit,  avagy épp a Montparnasse leghíresebb kokottját, Kikit…

A kiállítás pazarul illeszti a múlt századi nagyságokat mai világunkba:

a bejáratnál egy míves fehér radiátor fogad, mögötte tönkrezúzott lakásbelső látszik. Cseh Gabriella ötlete  volt felkeresni és lefotózni napjainkban azokat a párizsi helyszíneket, ahol a hajdani nagyok éltek és alkottak. Hosszas kutakodás és a lakókkal való egyezkedés után, így jutott el André Kertész első, pici párizsi műtermébe. Azt a felújítás előtti, szétvert állapotot rögzítette képen – majd aztán azt, a Kertész látta antik radiátort meg is mentette és elszállíttatta ide a kiállításra. Így sikerült is ezzel becsempészni egy kis autentikus hangulatot.

Amit a falak színei is aláhúztak – különösen a legutolsó terem vöröse: az ott látható kontaktokat azért ilyen színű helyiségben állították ki, hogy a sötétkamra érzetét idézzék fel. Ma már – a digitális gépek, okostelefonok korában – igencsak muzeális emléknek számít ez, de aki igazi fotós, az tudja, milyen volt a derengő, vörös fényű, sötét – sokuk fürdőszobát használt erre –, zárt odúban, gondosan lögybölve előhívni képeket, majd azokat csipesszel felfüggesztve és úgy szárítva lesni, mennyire sikerült elkapni a pillanatot…

Vendégszerző: Szász Judit, Fotók: Sebő Gábor

megosztás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét