Áldott állatok

Látszólag egészen bulvár jellegű hír, ha egy templomban állatokat áldanak meg. Márpedig Madridban van olyan hely, ahol ez évről évre megtörténik. Egy olyan rendezvény keretében, amely hagyománya a XIX. századig nyúlik vissza. A házikedvenceknek kiosztott áldás azonban nem csak emiatt több egy kicsi hírnél az uborkaszezon idejére.

De nem is azért, hogy hosszan fejtegesse valaki azt, hogy ez mennyire konform, vagy összeegyeztethetetlen a hitélettel. Mármint az ő éppen aktuális hitéletével. Mert a házak, istállók, haszonállatok megáldása nem újkeletű a történelemben. Assisi Szent Ferencről pedig tudjuk, hogy jó viszonyt ápolt az állatokkal. Ezt őrzi az október 4.-re rögzített „Állatok Világnapja” is.

A történetnek ez a része így szinte szót sem érdemelne. Az állatokat „sportként” gyilkoló, magát kereszténynek beállító emberek meg majd lerendezik a lelkiismeretükkel a hajtóvadászatokat. Ha van lelkiismeretük. Ahogy valószínűleg azoknak sem sok van, akik mások „szőrös gyerekeit”, vagy akárcsak kóborló kutyákat, macskákat képesek képesek vegzálni, kínozni. S alighanem ez az a pont, ahol érdemes visszakanyarodni a spanyol állatáldásokhoz.

Sok embernek a négylábú kedvence a társa

Sokaknak jelentenek ugyanis a négylábú kedvencek olyan társat, amely a gyermekeket, olykor a szülőt, a testvért pótolja. Olyan társat, aki szeretetet ad. De ami talán fontosabb: odafigyelést, szeretetet igényel. Fontossá téve az emberi lakótársat. Márpedig ez néha talán fontosabb lehet bárminél. Alighanem soha nem lesz pontos statisztikánk arról, hogy egy-egy házi kedvenc évente hány embert ment meg az öngyilkosságtól. De azt hiszem, hogy nagyon sokat. Ahogy azt is tudjuk: számos személyiségzavar, szocializációs probléma esetében nagyon fontos szerepe van a terápiás állatoknak. Ilyen esetekben igazán áldásos a létük ezeknek a társaknak. Így igazán megérdemlik, hogy ezt valahogy a „gazdi” is kifejezésre juttassa.

Ha a hite úgy kívánja, akkor az egyház segítségével. Mely esetben a sok-sok év hagyománya azt mutatja, hogy van olyan templom, ahol a híveknek ebben is szolgálatot tesznek. Ugyanakkor félnék attól, ha ezt úgy kezdené bárki kezelni, mint annyi mást a nagyvilágban. Egyfajta divatként. Mintha azt mondaná, hogy nem is igazi keresztény, aki a nem áldatja meg az egyébként kutyába se vett macskáját. Ahogy sokan beíratják hittanra a gyermeküket is valami vélt vagy valós külső, homályos elvárás alapján. Anélkül, hogy egyébként jelentőséget tulajdonítanának az egésznek. Összecsereberélve a humanista tanítások szerinti viselkedést a hivalkodó melldöngetéssel.

Andrew_s