Álmúzeum a Dohány utcai zsinagóga árnyékában – és ez nem álhír!

Nem hiszem, hogy sokan tudják, hogy a budapesti Dohány utcai zsinagóga tőszomszédságában működik egy pincemúzeum, aminek a hitelességét többen megkérdőjelezték. Az intézményt ez nem zavarja, príma elhelyezkedésének köszönhetően nagy forgalmat bonyolít le.

3 in 1

A „múzeum” tulajdonosa nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az általa bérelt pincében volt Herzl bar micvája, Szenes Hanna börtöne és Eichmann bunkere – írja egy felháborodott, feltehetően Izraelben élő magyar az izraelinfo.blog.hu-n.

Ha máshonnét nem, akkor az izraeli Aruc Eszer Kol Kalul (Teljes ellátás) című fogyasztásvédelmi műsorából értesülhettünk róla, hogy egy álmúzeum nyitotta meg kapuit a budapesti volt gettó területén, közel a Dohány utcai zsinagógához és Zsidó Múzeumhoz.

A „múzeum” azon a pár méteren fekszik,

amelyet mindenkinek meg kell tennie a zsinagóga és a Budapesti Zsidó Hitközség, illetve a vele egy épületben működő Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) irodáinak épülete közt.

Először szörnyű felháborodás vett rajtam erőt, mikor megértettem, hogy a Hitközség irodájának tagjai és képviselői nap mint nap szembesülnek ezzel a hazugsággal, mely saját családjuk háborúbéli szenvedéseit is relativizálja, és mégsem tesznek ellene semmit.

fotó: index.hu

Az az egyszerű tény, hogy ott áll ez a magát múzeumnak nevező valami egy valódi múzeum mellett, látszólag elmozdíthatatlanul, pusztán létezésével hitelesíteni tűnik állításait.

Fájdalmat érzek és felháborodást. Személyes sérelemként tudom csak megélni, hogy egy ilyen történelemhamisítás nem megszüntethető. Úgy érzem, hogy itt a feledésről és a feledtetésről is szó van, melyhez túl absztrakt szó a kegyeletsértés. Az áldozatok szenvedését, halálát teszi megkérdőjelezhetővé hamis állításaival.

Az Index 2017 decemberében így írt a „nemmúzeumról”:

„A Dohány utcai zsinagóga mögött, a Wesselényi utcában egy magas, vasalt kapu szárnyain nagy, angol és héber nyelvű felirat hirdeti:

AZ ELSŐ ÉS EGYETLEN, BUNKERBEN TALÁLHATÓ HOLOKAUSZTMÚZEUM.

Az ajtóban egy magyarul egyáltalán nem, az angolt enyhe szláv akcentussal beszélő hölgy üldögél. A kongó vaslépcső aljában egy 60 év körüli férfi, akinek őszes-szakállas-mosolygós feje az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag Henry Jones professzorára emlékeztet. Ő üzemelteti a Shoah Cellar (Soá Pince) nevű, múzeumnak nevezett intézményt (meglátják, a körülményes megnevezés nem véletlen). A neve Avner Friedman. Egy izraeli ügyvéd, aki a kilencvenes években jött először Magyarországra, és jogászként magát a náci bűnök szakértőjének tartja.

fotó: index.hu

Arról nem is tudott, hogy pincéje milyen vihart kavart,

amikor a szomszédjában található Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főigazgatója, Toronyi Zsuzsanna betévedt a helyre, és lepadlózott attól, hogy

• egy úgy-ahogy felújított szenespincét akarnak eladni náci bunkerként;
• amit teljesen alaptalanul népesítenek be a zsidó történelem ikonikus alakjaival;
• és ezt a történelemhamisítást iszonyú igénytelenséggel tetézik

Amikor egyébként később Friedmannak említettük a kritikát, rávágta, hogy szerinte az igazgató asszony – akinek a nevét még meg sem említettük – sosem járt idelent. Ő „mind a 15 ezer látogatójára emlékszik”:

A blablabla előtt inkább látogasson meg!

A Soá Pince mögött egy alapítvány áll,

de az Association of Global Arts tevékenysége 95 százalékos átfedésben áll a Soá Pince egyszobányi kiállításaival. Minden „tárlat” kurátora Avner Friedman, alkotója pedig „Európa egyik vezető művésze”, Monika Grikštaite. Az ő munkásságáról amúgy a neten semmi nem találtam azon kívül, hogy litván származású (ami ugye nem számít munkásságnak).

És perverz módon az szinte már vicces, hogy miközben a holokauszt megjelenítéséről, meg nem jeleníthetőségéről lényegében a lágerek felszabadítása óta vitáznak a tudósok, művészek és kurátorok, addig itt, Budapesten egy vállalkozó olyan nemtörődömséggel képes kezelni az egészet, mint a Hitlert ronggyá lövető Quentin Tarantino. Mert Friedmann végső érve az, hogy amit látunk, az nem úgy történelmi rekonstrukció:

A megközelítés szimbolikus, és inkább a művészi szintre koncentrál.

A pincetárlat innentől el is veszti múzeum jellegét.

Ez azért gáz, mert a turisták egy múzeumra csengetnek ki 2000 (tárlatvezetéssel 3000, számlát helyben nem kaptunk) forintot, melyben valódi relikviákkal, a múlt nyomai által megalapozott narratívákkal találkoznak. És bár a múltra ráhúzható történetek elég sokfélék ahhoz, hogy elbírják a legkreatívabb megoldásokat is, de azért az mégiscsak kilóg a múzeumságból, ha a meg nem történt dolgok kiállításával kapcsolatos kritikára az a válasz:

Ez egy személyes történet; és vagy igaz, vagy nem.