… egészen más világ volt. Mai szemmel, mai gondolkodással nagyon idegen, nagyon más, szinte hihetetlen. Talán ezért érdemes fölidézni azokat a furcsa, szokatlan történéseket, amelyek abból az időből megmaradtak emlékeimben.


Csirkét ruhára – cserekereskedelem anno

Az üzletek nem különböztek egymástól. Választék nem volt. Mindenütt ugyanazt lehetett kapni. Volt a felnőtteknek kannás tej, a gyerekeknek meg üveges pasztörizált – jegyre. Déligyümölcsöt az olvasmányainkból ismertünk. Citrompótlót tettünk a teába. Menő volt a suliban a Csehszlovákiából származó Elefánt radír, a Hardtmuth ceruza, meg a hazai tréningruhánál sokkal jobb anyagból készült, modernebb szabású melegítő.

Visszatérve az élelmiszerre, nekem gyerekkoromban a paprikás csirke volt a kedvencem. Lehet, hogy azért, mert csirkéhez nehéz volt hozzájutni, ritkán került az asztalra. A születésnapi ebédemre azonban mindig kerített a család egy párt. No, nem akárhogy! Időnként becsöngettek hozzánk fejkendős parasztasszonyok, akik élő csirkét kínáltak, használt ruhák ellenében. Folyt az alku a lakásajtóban, növekedett a ruhahalom. Végül megszületett a csere-megegyezés, és a pár csirke már ott kotkodácsolt a mosogató alatt, kikötve. És akkor jött a nagy attrakció! Édesapám öcsémet meg engem kihívott a konyhába. Erősen ránézett a csirkékre, akik lefeküdtek és elaludtak. Égnek állt a lábuk. Amikor az öcsémmel kellően kiszörnyülködtük magunkat, apu ismét erősen rájuk nézett és a csirkék fölkeltek. Mintha mi sem történt volna, folytatták a kotkodácsolást. Máig nem értem, apu hogy csinálta!

Aztán egyszer csak lehetett már citromot kapni!

Amikor kifacsartuk a teába a levét, mindig kirágtam a héjából a gyümölcs maradék húsát. Később, amikor már narancs is volt, a héja fehér belsejét is kirágtam. Azóta valamiért ezekről leszoktam. Egy-egy narancsot apu felcikkezett és egyenlő arányban elosztotta köztünk, gyerekek között. Egyszerre ennyi jutott. A banán még később jött. Akkoriban valamiért nem ízlett. Ha jól rémlik, Kazal Lászlónak, a nagyon népszerű komikusnak volt arról egy monológja, hogy az a büdös kölök nem akarja megenni a banánt, almát kér. Szerettem volna ezt az íráshoz mellékelni, de sajnos nyomára sem leltem az interneten.

De ha már múltidézek, ne maradjon ki a politika sem! Mindenek előtt azt kell tudni, hogy bizonyos értelemben – az akkori viszonyokhoz képest – kivételezett helyzetben voltam. Édesanyám az MTI újságírója volt. Minden reggel megállt a busz egy kijelölt helyen, a lakásunk közelében, és vitte a hírügynökségi dolgozók gyerekeit a Hűvösvölgybe, az MTI óvodájába. Akkor is, ha betegek voltunk. Volt orvos, nővér és betegszoba, mert a mamának dolgozni kellett, nem maradhatott otthon gyereket ápolni.

Rákosi haja és a fasiszták

Az óvodában minden tekintetben jól gondoskodtak rólunk, és megkaptuk a pártállami nevelést is. De ennek hatásáról sokkal később, felnőtt koromban mesélt az anyukám. Mint mondta, utaztunk a tömött 6-os villamoson. Egy férfi átadta nekünk a helyét. Leültünk, és én hálából fölnéztem az udvarias bácsira, és úgy gondoltam, megosztok vele valamit, amit az oviban tanultam.


– Tetszik tudni, miért olyan kopasz a Rákosi elvtárs? – A villamoson hirtelen vágni lehetett a csöndet. Én meg, mintha mi sem történt volna, rögvest magyarázattal szolgáltam: – Azért, mert a gonosz fasiszták annyira megkínozták, hogy kihullott a haja! – néztem körbe diadalmasan. Mint anyu elmondta, a körülöttünk állókból fölszabadult sóhaj szakadt ki…

De nem ez volt az én egyetlen Rákosi-kultuszom! Egyszer, este, csöngetett valaki. Anyu a konyhában volt, én szaladtam az ajtóhoz. Kinyitottam a rajta lévő ablakot és megláttam egy ott álldogáló kopasz férfit. Lelkesen kiabáltam: Anya! Anya! Itt a Rákosi elvtárs! Gyere gyorsan!

Amikor én még kislány voltam…

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét