Banánköztársaság

„…az igazságosság megszűnésével mi egyébbé válnak az országok, mint hatalmas rablóbandákká? Hisz mi más a rablóbanda, mint kicsiny birodalom.”

2022.10.22 17:53

Gábor György: kísérletet teszek arra, hogy megértessem, miért vált méltatlanná az államfői pozícióra Sulyok Tamás

Megosztás

„A felelősség kérdése az etika egyik középponti problémája, amelynek különböző módozataival az antik gondolkodók is részletesen foglalkoztak, felismervén a nagy paradoxont. Ugyanis – egyfelől – a magunkért vagy másokért meghozott döntéseinkért és cselekedeteinkért vállalt felelősség a szabadságunkból következik. Másfelől azonban minden felelősségvállalás saját szabadságunk, szabad akaratunkból fakadó döntéseink önkéntes korlátozása is egyben…” – kezdte bejegyzését közösségi oldalán Gábor György vallásfilozófus a 1993-as szociális törvény módosítása kapcsán.

„Továbbá van retrospektív felelősség, „visszatekintő” felelősség,

melynek során valakit felelőssé teszünk valamilyen cselekedetért vagy a cselekedet elmulasztásáért. És van az előremutató felelősség, amely egy-egy szerephez, megbízott intézményes pozícióhoz stb. kapcsolódik, a jövőre irányul, s a leggyakrabban valamilyen szerződés, megállapodás rögzíti. A felelősségvállalás súlyát és mértékét értelemszerűen tükrözi a szerződésben rögzített juttatás vagy díjazás: minél nagyobb a vállalt felelősség, annál nagyobb az elismerés garanciája, amely a díjazásban, a jutalomban, az elismerés legkülönfélébb formáiban realizálódik.

Miért mondom mindezt?

Azért, mert a megszokott „saláta-törvényjavaslat” technikával a kormány módosítani kívánja az 1993-as szociális törvény alábbi részét:

„A szociális ellátás feltételeinek biztosítása — az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelősségén túl — az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata.”

A módosítás szerint ennek helyébe az alábbi szöveg kerül

„(1) Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.
(2) Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni.
(3) Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.
(4) Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése.
(5) Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége.”

A Pintér Sándor belügyminiszter által jegyzett indoklás világosan kimondja, hogy az állam csak végső és kisegítő szerepet óhajt betölteni a jövőben.

Vagyis a felelősségi sorrend újradefiniálódott:

első helyen az egyén, második helyen a hozzátartozók, harmadik helyen az önkormányzat, negyedik helyen a karitatív szervezetek és csak a legvégén az állam.

Nincs ezzel semmi baj, ha a következmények a felelősségvállalás fent ismertetett rendjét követik. Ha az egyén önmagáért felelős leginkább, őt terheli a legnagyobb felelősség, akkor ennek következménye, hogy az állami újraelosztást egy teljesen új redisztribúciós rendszernek kell felváltania. Mindenekelőtt a bérek és fizetések radikális megemelése (minthogy a legnagyobb felelősség mostantól az egyes egyént terheli), aztán egy teljesen új és felettébb kedvezményes családi adózási rendszer kidolgozása (minthogy a felelősségvállalás második helyén a közvetlen hozzátartozók szerepelnek), aztán egy új önkormányzati finanszírozási modell (minthogy a harmadik helyen az önkormányzatokat nevezi meg a törvényalkotó) és így tovább, s miután az állam az utolsó helyre került, egyfajta „legvégső esetben” szerephez jutva, egy totálisan új adórendszer kidolgozása válik szükségessé, amely az eddigiekkel ellentétben a lehető legnagyobb összeget hagyja az egyénnél, öngondoskodásuk felelősségéből fakadóan.

Továbbá ez azt is jelenti,

hogy a társadalombiztosítást, amely jelentős részében feleslegessé válik (valójában ez már bekövetkezett, annak minden sunyi és szemérmetlen következményével) ugyancsak radikálisan át kell alakítani, hogy az egyéneknél maradt összegekből, továbbá a jelentősen megnövekedett bérekből és fizetésekből mód nyíljon a differenciált, átlátható és számonkérhető magánbiztosítási rendszer megteremtésére.

Ha a fenti következmények elmaradnak, akkor a Pintér Sándor ellenjegyezte módosítási indítvány semmi másról nem szól, mint az eddigi maffia- és rablóállam cinikus, szemérmetlen és gátlástalan továbbhízlalásáról, s mindazon milliók végleges lenullázásáról, akik nem tartoznak a rablóállam kegyeltjei, protekcionistái, kiszolgálói és kitömöttjei közé.

Végezetül a „nemzeti keresztény kormányunk” kedvéért és örömére idézném Szent Ágostont, aki a De civitate Dei egy helyén (IV, 4) az alábbi kérdést teszi fel:

„az igazságosság megszűnésével mi egyébbé válnak az országok, mint hatalmas rablóbandákká? Hisz mi más a rablóbanda, mint kicsiny birodalom.”

Majd Szent Ágoston Nagy Sándor példájával illusztrálja a mondottakat:

„a király megkérdezi a kalózt, mi jogon veszélyezteti a tenger biztonságát, amire az bátran így felel: ugyanazon jog alapján, melyen te az egész földet; csakhogy én kis hajómmal teszem, hát rablónak neveznek, míg te nagyszámú hajóhaddal, így uralkodónak mondanak.” (U.o.)

Kövesse cikkeinket a Google Hírek-en!

FRISS!