Banánköztársaság
„Az ördög soha nem a másikban van…” – Búcsú Vekerdy Tamástól
Az írásról
Nincs kétség: ez már nem a zsinórírása gyöngybetűire büszke nemzedék; elektronikus szerkezetek billentyűzetén ír, szövegszerkesztővel formázza meg irományát, helyesírási javítóprogrammal korrigálja hibáit. Vajon leszokhatunk-e kézírásról? Elfelejthetjük-e? Egyáltalán, szükség van-e még rá?
– Persze, igaz, hogy egyre több „kütyüt” és egyre több ideig használnak a fiatalok, de ennek van pozitív oldala is: hihetetlen ügyességre és járatosságra tesznek szert mind a számítógépek, mind az azokra hasonlító, egyre bonyolultabb mobiltelefonok kezelésében – így Vekerdy Tamás pszichológus. – Ám a jelenség másik oldala sem mellékes. Köztudott, hogy az izgatott, feszült ember kapkodva, csúnyán ír. Pszichikus állapota megmutatkozik a kézírásában. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy érvényesül a fordított hatás is. Ha szándékosan elkezd valaki kalligrafikusan, szépen, a betűket tudatosan megformálva, kerekítve írni, akkor ez visszahat a lelki állapotára. A finom mozgás rendezésével a belső állapotát is rendzeheti, korrigálhatja az ember. Ha azt tekintjük, hogy a távol-keleten miért volt oly nagy a kultusza az írásképnek, a kalligráfiának, vagy a szintén fegyelmezett kézírásos költészetnek, akkor is ezt a visszható, fegyelmező és elmélyülő – még az egyes hangzókra is figyelő – magatartási összefüggést fedezhetjük fel. S ismerünk olyan írókat, költőket, akik, bár nagyon sok mindent írnak számítógépen, de verset sosem. Ők szinte mindig azt mondják: azért nem, mert a kézírás személyesebb, s a belső állapotuk megkívánja, hogy kézzel, tollal vessék papírra a soraikat.
Végül is jó, ha nemcsak billentyűzettel, de kézzel is írunk, ahogyan az is sokoldalúbbá, érzkenyebbé tesz bennünket, ha nemcsak képernyőről nézve, hangoskönyvből hallgatva, de papírról is olvasunk. Magyarországon sokan hangoztatják, hogy nő az írászavarral küszködő diszgráfiások és az olvasási zavaros diszlexiások száma. Ám szerintem ez téves általánosítás, és abból fakad, hogy összekeverik a rossz iskolai írás- és olavasástanítás eredménytelenségét a részképesség-zavarral, a valódi tünettel, amikor a központi idegrendszeri okok miatt zavart a kis térben a jobb és a bal, a fent és a lent korrekt megkülönböztetése. Többnyire iskolák panaszolják, hogy milyen sok rosszul olvasó, rosszul író gyermek kerül hozzájuk. S elképesztő adatokat mondanak, hogy 40-50 százalékban diszlexiás és/vagy diszgráfiás gyerekek járnak oda. Ez akkor is lehetetlen lenne, ha egy iskolában tanulna az ország összes igazi diszlexiása, diszgráfiása! Arra vonatkozó érdemi vizsgálatot még nem láttam, hogy társadalami méretekben romlana a több számítógép- és mobiltelefonhasználattól az írás- és olvasáskészég. Én inkább attól féletem a fiatal generációt, hogy ha mindig csak sms-ben, chatelve, mailezve tartanak kapcsolatot jelen nem levő társaikkal, és nem szemtől-szembe, akkor személyes kommunikációjuk minősége romlik, elszegényedik, kiszárad. A személyes kapcsolatok nem a virtuális térben, hanem közvetlenül, személyesen valósíthatók meg legjobban – fejtegeti a pszichológus.
A boldogságról
Hol is van mostanban a boldogság?
–Boldogság – legalábbis tartós boldogság – soha nincs is. Csak erőfeszítések vannak, amiket mi teszünk a boldogság reményében – modja Vekerdy Tamás pszichológus. – És minél távolabb keresi az ember, és minél több külsődleges feltétel kell neki hozzá, annál kisebb az esélye, hogy ha nem is boldog, de legalább az emberi kapcsolataiban sikeres és elégedett lehessen. Igaz, hogy fontos az, legyen mit ennünk, legyen ruhánk, legyen fedél a fejünk felett, de egyáltalán nem biztos, hogy abból pont az és pont annyi kell, amire és amennyire nagyon vágyunk. Móricz Zsigmond Hét kajcárától Stinebeck Vidám csirkefogókjáig számos irodalmi műben olvashatunk arról: nem is annyira azon a sok külső dolgon múlik a boldogság, amiről azt hisszük, hogy feltétlenül kell hozzá, hanem inkább belsőkön. Ezt tudva pedig bármelyikünk megtalálhatja a maga „boldogságát” – azt, hogy jó emberi kapcsolatokkal teljen meg az élete.
Adhatok három kulcsot vagy inkább három kulcsszót ahhoz, hogy sikerüljön,: intimitás, spontaneitás és decentrálás. Az intimitás lényege, hogy bensőséges hangulatban közeledünk a másik emberhez, nem játsszuk meg magunkat, és nem akarjuk átverni őt, hanem bátran ki merjük mutatni a valódi belső lelki állapotainkat, ki merjük mondani azt, amit gondolunk. Ha spontán módon – azaz nem „előre megfontolt szándékkal” és mesterkélten, valamiféle „alkalomra kihegyezett” taktikával – történik ez, akkor jó a reményünk arra, hogy vele tényleg tartalmas kapcsolatba lépjünk, vagy, ha ez már megtörtént, abban is maradhassunk. A decentrálás pedig azt jelenti, hogy amikor ilyen kapcsolatba kerülünk valakivel, akkor feladjuk az önzésünket – elhagyjuk azt a nézőpontot hogy „én vagyok a világ közepe” – és megpróbáljuk az ő szemével nézni önmagunkat és a világot. Ha erre ahárom dologra képesek vagyunk – és miért ne lennénk? – akkor biztos, hogy nagyon sok minden sikerülni fog – a személyes kapcsolatainkban egészen biztosan. De meg vagyok róla győződve, hogy társadalmi mértekben is rajtunk áll és ugyanígy működik a „boldogságteremtés”. Csak el kell fogadnunk hozzá a gnosztikus filozófia bölcs megközelítését: jó tudni, hogy az ördög soha nem a másikban van, hanem mindig mibennünk…
