Bezzeg az én időmben…

Húúú… hogy utáltam anno ezt a mondatot! És most be kell látnom, hogy érdemes elgondolkodni a tartalmán. Elég csak a saját pályafutásomat végigkövetni.  

Hosszú út a célig

Már a gimnáziumban biztos voltam benne, hogy felnőttként újságíró leszek. De ez akkoriban nem volt egyszerű. Mindenek előtt diploma kellett hozzá. Ezt követően üzemi lapnál voltam gyakornok, majd – főnökeim írásos javaslatával a tarsolyomban – elvégeztem a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Újságíró Iskoláját. Ezt követően átminősítettek üzemi lapos munkatársnak. Idővel üzemi laposból megyei napilapos lettem, ugyanannál a cégnél, a Hírlapkiadó Vállalatnál.

Nem volt könnyű vidékről visszakerülni Budapestre. Azt jó munkával ki kellett érdemelni. A végkifejlet az országos napilap volt, ahol egyre feljebb léptem a ranglétrán. De nem ez az érdekes.

Mindenek előtt, az emberek tisztelték, sokra becsülték az újságírókat. Hittek bennünk, mert tudták, hogy amit leírtunk, azt előbb minden oldalról megvizsgáltuk. A „hallgattassék meg a másik fél is” nemcsak duma, hanem szentség volt. Ahogy az is, hogy ismerni kellett a magyar nyelv stilisztikai és nyelvtani szabályait, no meg a helyesírást. És alapvető szabály volt az is, hogy az újságíró használjon szinonímákat, élvezetesen, olvasmányosan öltse egymásba a mondandóját. Írásában ne legyen káromkodás, ne űzzön gúnyt senkinek a nevéből.

Se tekintély, se tisztelet

Napjainkban ezekből a követelményekből egyetlen egyre sincs szükség. Érthető, hiszen az egyre terjeszkedő kormánymédiának egyetlen fontos követelménye van: a munkatárs elvakult fideszes legyen! Nem kell ismernie a saját anyanyelvének követelményeit, szabályait, helyesírását – de hát (tisztelet a kevés kivételnek) fideszes főnökei sincsenek ezekkel tisztában –, nem kell ellenőriznie, hogy van-e bármilyen alapja az ellenzékről írt durva marhaságnak.

Sőt! Az a lényeg, hogy minél több hazugsággal, minél erőteljesebb gyűlölködéssel fertőzze az olvasókat. Mind elevenebb, már mindennapossá vált a pártutasításra elkövetett mocskolódás. Sajnos különösen vidéken csak kormánypárti sajtóhoz jut Mari néni, Sanyi bácsi. Ők pedig a több évtizedes beidegződés szerint úgy vélik, hogy ha „azt írja az újság…”, akkor az úgy is van. Ez az ellenzéki sajtó hatalmas terhe…

Az újságírás a fenti okok miatt már elvesztette a tekintélyét, a tiszteletet. Nagyon nehéz lesz visszaszerezni!