Blogbazár
Bősz Anett a budapesti gettó felszabadításáról
A liberális politikusnő egy nagyon személyes posztban számolt be a Dohány utcai zsinagógában tartott megemlékezésről, amelyen a budapesti gettó felszabadulására emlékeztek.
Az újabb és újabb generációknak egyre nagyobb felelőssége emlékezni
Ami történt, nem feledhetjük soha. 75.000 embert zártak a budapesti gettó mintegy három tized négyzetkilométeres területére, és további 20.000 honfitársunk rettegett a főváros különböző pontjain, bujkálva, azt sem tudván, lesz-e este egyáltalán. Létezik-e még a holnap, amitől hatszázezer magyart fosztottak meg a II. világháború rémtettei.
Tévedés, hogy elég szót ejtenünk csupán a koncenteációs táborokról. A gettóban tömegek haltak éhen, fejenként napi fél liter víz jutott számukra, a hivatalos feljegyzések szerint.
A gettó felszabadítását, a névtelen és nevesített hősöket, az embermentőket, a papírhamisítókat ünnepeljük ezen a napon. Azokat, akik nem hagyták a háború végnapjaiban felrobbantani a gettót, amelyben, az azt körülzáró deszkapalánk lerombolását követően, 3000 temetetlen halottat találtak. Innen vezényelték ki a Dunába lőtt áldozatokat, és itt múlott sokszor csak a szerencsén egy élet megmaradása.
Mester Tamás, a Budapesti Zsidó Hitkösség vezetője, egy szovjet csapatok megérkezésekor kilencéves kisfiúról mesélt, aki tudta, hogy amerre a katonák igyekeznek, géppuskák várják őket. Közös nyelv híján, elmutogatta nekik, merre nem tudnak bemenni a házba. A katonák ezt, két száraz szelet rozskenyérrel hálálták meg. A fiú azóta felnőtt, el tudta mesélni, hogy élete legfenségesebb vacsorája volt az. A kisfiú az emlékező édesapja lett később, akinek itt elcsuklott a hangja. Nem tudom megtippelni, hány szem maradt szárazon, a történtek hallatán.
Fröhlich Róbert, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija azt mondta:
a vészkorszak nem puskatussal embereket Duna partra lökdöső és ártatlanokat a folyóba lövő nyilasokkal kezdődött, de még csak nem is a zsidótörvényekkel. Hangulatkeltéssel. Vallási és etnikai kisebbségek elleni feszültségekkel. Közbeszéddel. És ott végződött, hogy — ahogyan ő fogalmazott — kiradíroztak a társadalmunkból több mint félmillió embert. És ez — folytatta szavait — bármit is mondunk, bárhogyan is formáljuk az emlékezetpolitikát, a Budai Várban székhelyét berendező vezető jóváhagyásával és egyetértésével történt.
Éppen ezért, ma, ha gyűlölet üti fel a fejét a társadalomban, szólnunk kell. Nem maradhatunk némák. A milliónyi tettestárs és a néma cinkosok tétlensége nélkül ezt nem lehetett volna véghezvinni. A botlatókövek, a Duna parti cipők, az áldozatok és az embermentők emlékhelyei, mind azért vannak, hogy sose feledjünk, és hogy megakadályozzuk a történelem megismétlődését.
Micsoda arcátlanság a mártír költő mellé nyilas írót helyezni?
Micsoda arcátlanság megkérdezni az emlékezőket, hogy „nem sok már ez egy kicsit”? S közben nem tudni, hogy ebben az országban nagyvárosnyi embernek jutottak évek, amikor nem tudták, lesz-e aznap egy falat kenyerük, egy korty vizük, vagy hogy egyáltalán van-e értelme aznap enni bármit az életben maradásért, mert bárkivel előfordulhatott, hogy már az aznap este sem jött el számára. Ezzel a gondolattal bocsátott útnak minket, emlékezőket a főrabbi, és mutatott rá újfent: mennyire fontos megértenünk és tudnunk, mi történt.
Távozóban belebotlottam valakibe, aki azt mondta: hiányolta a gettófelszabadítás miatt adott hálát és örömöt. Mert, abban egyetértettünk, hogy a Kárpát-medencében tényleg mindenkit régen tép a balsors, de az emlékezők beszédei valósak: kétféle holkauszttúlélő van. Az egyik, aki megélte és túlélte a borzalmakaz, a másik pedig, aki azóta megszületett, és megszülethetett, mert a felmenői életben maradtak.
Köszönöm a szép gondolatokat, és köszönöm, hogy újra és újra szívesen lát engem — sokakkal együtt, persze — ez a közösség, akiken keresztül ismét van lehetőségünk megtanulni, hogy a társadalomban, egyikőnk fájdalma, mindannyiunk fájdalma. Minden társadalmi csoportnak van fájdalma. Minden családnak van története. Egyik halál, nem fájdalmasabb a másiknál. Egyik elveszített rokon, nem hiányzik jobban, mint a másik. És ha valakitől, egy élet munkáját vette el a történelem egyik sötét áramlata, a hiányt átélve, senkit sem érdekel, milyen színű egyenruhát hordott a katona, akit kivezényeltek végrehajtani a döntést.
Emlékezzünk. Legyünk őszinték. És ami a legfontosabb: a békét keressük!
Éppen egy éve történt:
Szerző
Friss
- Ennek a 3 csillagjegynek nem sok örülni valója van azon amit megtudtunk a jövőjéről
- Egy gyönyörű barátság kezdete
- Tovább dagad az Orbán Balázs botrány – A Momentum nem engedi el a politikai igazgatót grabancát
- Sok hűhó semmiért: mindegy, hány nevet biggyeszt magára Rogán ex felesége, marad Gaál Cecília
- Az Orbán-lány, aki bármit felvehet, hiábavaló, mert nem viseli, hanem hordja!
- „Szia uramék” játszadoznak, mi fizetünk? – Ezt a kört Mészáros nyerte, ö volt a soros…..
- Elment Forgács Gábor – Újabb nagy nevettető hagyott itt bennünket
- A szuverenitásvédelmis, akinek sikerült Orbán Balázst alulmúlni: a „túlerőt nem tisztelő” 56-osok nem hősök, hanem bolondok – Frissítve!
- Itt a bejelentés: januártól a lakossági ügyfelek is nyögik a tranzakciós illeték-sarcot
- Hócipő, te jövőbelátó – Ki kit menteget?