A liberális politikusnő egy nagyon személyes posztban számolt be a Dohány utcai zsinagógában tartott megemlékezésről, amelyen a budapesti gettó felszabadulására emlékeztek.

Az újabb és újabb generációknak egyre nagyobb felelőssége emlékezni

Ami történt, nem feledhetjük soha. 75.000 embert zártak a budapesti gettó mintegy három tized négyzetkilométeres területére, és további 20.000 honfitársunk rettegett a főváros különböző pontjain, bujkálva, azt sem tudván, lesz-e este egyáltalán. Létezik-e még a holnap, amitől hatszázezer magyart fosztottak meg a II. világháború rémtettei.

- Hirdetés -

Tévedés, hogy elég szót ejtenünk csupán a koncenteációs táborokról. A gettóban tömegek haltak éhen, fejenként napi fél liter víz jutott számukra, a hivatalos feljegyzések szerint.

A gettó felszabadítását, a névtelen és nevesített hősöket, az embermentőket, a papírhamisítókat ünnepeljük ezen a napon. Azokat, akik nem hagyták a háború végnapjaiban felrobbantani a gettót, amelyben, az azt körülzáró deszkapalánk lerombolását követően, 3000 temetetlen halottat találtak. Innen vezényelték ki a Dunába lőtt áldozatokat, és itt múlott sokszor csak a szerencsén egy élet megmaradása.

Mester Tamás, a Budapesti Zsidó Hitkösség vezetője, egy szovjet csapatok megérkezésekor kilencéves kisfiúról mesélt, aki tudta, hogy amerre a katonák igyekeznek, géppuskák várják őket. Közös nyelv híján, elmutogatta nekik, merre nem tudnak bemenni a házba. A katonák ezt, két száraz szelet rozskenyérrel hálálták meg. A fiú azóta felnőtt, el tudta mesélni, hogy élete legfenségesebb vacsorája volt az. A kisfiú az emlékező édesapja lett később, akinek itt elcsuklott a hangja. Nem tudom megtippelni, hány szem maradt szárazon, a történtek hallatán.

Fröhlich Róbert, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija azt mondta:

a vészkorszak nem puskatussal embereket Duna partra lökdöső és ártatlanokat a folyóba lövő nyilasokkal kezdődött, de még csak nem is a zsidótörvényekkel. Hangulatkeltéssel. Vallási és etnikai kisebbségek elleni feszültségekkel. Közbeszéddel. És ott végződött, hogy — ahogyan ő fogalmazott — kiradíroztak a társadalmunkból több mint félmillió embert. És ez — folytatta szavait — bármit is mondunk, bárhogyan is formáljuk az emlékezetpolitikát, a Budai Várban székhelyét berendező vezető jóváhagyásával és egyetértésével történt.

Éppen ezért, ma, ha gyűlölet üti fel a fejét a társadalomban, szólnunk kell. Nem maradhatunk némák. A milliónyi tettestárs és a néma cinkosok tétlensége nélkül ezt nem lehetett volna véghezvinni. A botlatókövek, a Duna parti cipők, az áldozatok és az embermentők emlékhelyei, mind azért vannak, hogy sose feledjünk, és hogy megakadályozzuk a történelem megismétlődését.

Micsoda arcátlanság a mártír költő mellé nyilas írót helyezni?

Micsoda arcátlanság megkérdezni az emlékezőket, hogy “nem sok már ez egy kicsit”? S közben nem tudni, hogy ebben az országban nagyvárosnyi embernek jutottak évek, amikor nem tudták, lesz-e aznap egy falat kenyerük, egy korty vizük, vagy hogy egyáltalán van-e értelme aznap enni bármit az életben maradásért, mert bárkivel előfordulhatott, hogy már az aznap este sem jött el számára. Ezzel a gondolattal bocsátott útnak minket, emlékezőket a főrabbi, és mutatott rá újfent: mennyire fontos megértenünk és tudnunk, mi történt.

Távozóban belebotlottam valakibe, aki azt mondta: hiányolta a gettófelszabadítás miatt adott hálát és örömöt. Mert, abban egyetértettünk, hogy a Kárpát-medencében tényleg mindenkit régen tép a balsors, de az emlékezők beszédei valósak: kétféle holkauszttúlélő van. Az egyik, aki megélte és túlélte a borzalmakaz, a másik pedig, aki azóta megszületett, és megszülethetett, mert a felmenői életben maradtak.

Köszönöm a szép gondolatokat, és köszönöm, hogy újra és újra szívesen lát engem — sokakkal együtt, persze — ez a közösség, akiken keresztül ismét van lehetőségünk megtanulni, hogy a társadalomban, egyikőnk fájdalma, mindannyiunk fájdalma. Minden társadalmi csoportnak van fájdalma. Minden családnak van története. Egyik halál, nem fájdalmasabb a másiknál. Egyik elveszített rokon, nem hiányzik jobban, mint a másik. És ha valakitől, egy élet munkáját vette el a történelem egyik sötét áramlata, a hiányt átélve, senkit sem érdekel, milyen színű egyenruhát hordott a katona, akit kivezényeltek végrehajtani a döntést.

Emlékezzünk. Legyünk őszinték. És ami a legfontosabb: a békét keressük!

Forrás

Éppen egy éve történt:

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét